Lovasi András: “A hab felszínén”

A magyar férfiak többségében egy nagy adag besenyő Pista bácsi lakozik, benne meg inkább egy kis nagymama – állítja a nemzedéki hős, akivel a házasság és a halhatatlanság lényegét is igyekeztünk megfejteni.

Lovasi András: “A hab felszínén”
2019.02.15. 13:19

Kukorelly Endrével, egykori ”párttársaddal” ezen a felületen ott hagytuk abba a beszélgetést, hogy elmondta, legutóbb miről gondolta, hogy az a legjobb dolog a világon. Folytassuk innen.

Hogy én miről? Mondjuk arról a céklás-kecskesajtos szendvicsről, amit egy prágai reggelizős helyen ettem tegnapelőtt. Akkor azt gondoltam, ez mennyei.

Abban az interjúban egyébként még a férfiak női lélekrészének témáját jártuk körül alaposan. Te hogy állsz ezzel?

A feleségem (Földes Eszter színésznő – a szerk.) azt szokta mon- dani, hogy én tulajdonképpen egy néni vagyok. Igen, tényleg van bennem egy kis nagymama. Szoktam lekvárt főzni, aggódni a gye- rekeim miatt, és elég sokat tudok pofázni is. Valószínűleg, ahogy öregszenek a férfiak, úgy válnak láthatóvá az érzékeny rétegeik a macsó borításuk alatt. Például az apám, aki mindig is távolságtartó, merev pasi volt, így közel a nyolcvanhoz egészen meg tud lágyulni, a múltkor engem is egész szépen megölelt.

A te személyiséged mennyire vette zökkenőmentesen, amikor rajongott rocksztár lettél? Az egód hogy viselte?

Van egy mondás, hogy aki egyszer színpadra áll, soha többet nem akar lejönni onnan. Szóval van, hogy egy-egy pillanatra elszáll az ember, mondjuk egy jó koncert után, és óriási királynak érzi magát. Aztán ha akarod, ha nem, gyorsan újra a földön találod magad. Ez egy ilyen környék.

És talán az öniróniád is megmentett attól, hogy túl komolyan vedd magad.

Igen, én még az a generáció vagyok, aki a rendszerváltás előtti években, fiatalon megtanulta, hogy semmi sem az, aminek látszik. Össznépi konszenzus volt abban, hogy mindenki hazudik, ezért mindent meg kell kérdőjelezni. A mostani atalok kevésbé szkeptikusak, inkább hisznek a biztosnak tűnő válaszokban. Ez a magam felé irányuló negatív visszacsatolás lehet az oka annak is, hogy soha nem tudtam igazán komolyan venni a sikereinket, a Kossuth-díjamat sem. Egyszer valamelyik pályatársam azt nyilatkozta, hogyha itt elég kitartóan csinálsz valamit, előbb-utóbb a hab felszínére kerülsz. Én kitartó vagyok.

Pedig a népszerűséged alig lankad. Amikor nemrég egy riportban gimnazista lányokat kérdeztek rólad, azt mondták, a példaképük vagy. De vajon miben?

Ez nagyon jól hangzana, de én inkább 25 pluszosokat látok a koncertjeinken. Mondjuk nagyon érdekesen alakul a hazai poppiac a Pető Rádió 2007-es változása óta. Most, hogy hiperkommersz irányba látszik fordulni, kíváncsi leszek annak a hatásaira is. Mit eredményez, ha tényleg csak a popzene legérdektelenebb, leggyá-vább, legüresebb részét nyomják? Vajon ki lesz az új Erdős Péter, az új Neoton, lesz-e újra klasszikus underground? Szóval milyen lesz újra átélni a késő kádárizmust? Eközben az online világ villámgyorsan alakítja át a szórakoztatóipari fogyasztási szokásokat. Ma egyre kevesebb a lelkes zenei felfedező, inkább azt fogyasztjuk, amit az első oldalak felkínálnak. A feleségem a múltkor beírta a Spotifyba, hogy „vidám fürdőszobazenék”, és azt hallgattuk. De hogy miért lehetek én példakép? Talán mert viszonylag következetes voltam abban, hogy azokat a lehetőségeket fogadtam csak el az eddigi pályám alatt, amiket jó szívvel tudtam vállalni.

A kétezres években volt egy örökrangadó is: a Lovasi vagy Kiss Tibi.

Szerintem azt megnyerte a Tibi. Az én ismerősi körömben nem feltétlenül, de inkább az az érdekes, hogy mi mentén vált el egymástól a két női csoport. Pont úgy volt ez, mint a fiúzenekarok rajongóinál: vannak, akiknek a szemüveges, csúnyácska, zavartfi ú jön be, másoknak meg a mágikus, önpusztító titán. Egyébként szinte minden együttes leképezhető fúúzenekari működésre. A Rolling Stones alakulásánál volt a magas, kaptafaállú zongorista, Ian Stewart, őt azért nem vették be tagnak, mert hülyén nézett ki a fotókon. Ahogy a Beatles esetében is volt tudatosság abban, hogy változatosak legyenek a karakterek, más lányok imádták Lennont, és mások McCartney-t. Na most a Kispál és a Borz ennek az elméletnek éppen az antitézise: mi abszolút leszartuk, hogy néztünk ki, semmi t datosság nem volt a tagok imidzsépítésében.

Részedről sem volt semmi direkt abban, ahogyan a kezdő rendszergazda fizimiskáját markáns férfias megjelenésre váltottad?

Ezt a rendszergazda hasonlatot még nem hallottam, de van benne valami. A Kispál első éveiben általában abban léptem fel, amiben odaértem a koncertre. Később már voltak ál- landó fellépőruháim, például egy református lelkészi kabát, amit egy turkálóban szereztem. Az arcomon lévő szemölcsöket is csak azért vetettem le, mert egy bőrgyógyász figyelmeztetett: András, magát annyian nézik!

Nem lehet nem észrevenni a legfrissebb stílust, a kiskacsás-kismadaras ingeket sem.

Ez a feleségem ízlését dicséri, az utóbbi időkben ő vásárolja az ingeimet. Ő ugyanis nem trendkövető típus, inkább magán-divatmitológiát működtet. És van az a kor, amikor már nem mindegy, hogy mit vesz fel az ember, és én már abban a korban vagyok.

”A saját énképem szebb, mint amilyen valójában vagyok” – mondtad a könyvedben, azt is állítva, hogy ez szükséges a túléléshez. Nem jobb a realitás?

Sokáig nem szerettem visszanézni a koncertjeinket, nem akartam szembesülni magammal. Aztán rájöttem, hogy muszáj, mert míg mondjuk én egy mozdulatomról azt gondolom, hogy olyan, mint egy jelentős popsztáré, közben olyan, mint amikor megsimogatok egy kis tacskót. Ugyanakkor a jónak megélt pillanatokban is hinni kell, különben semmissé válhatnak a legszebb élmények. Ahogy idősödsz, egyre nehezebb ez a tudatos önre exió.

Az Eszterrel kötött házasságoddal elérted a bulvár ingerküszöbét is. Bosszant vagy szórakoztat?

A menedzsmentünk előre gyelmeztetett: tudjátok, hogy ezt úgysem fogjátok kikerülni, inkább tudatosan álljunk bele! Szóval a Semmi konferencia kapcsán engedtünk nekik, és nyilatkoztunk. De korábban is csak akkor szerepelt az együttes a bulvárban, amikor azt éreztük, hogy a kezünkben van a kezdeményezés. Mondjuk egy nagyobb koncert előtt felhívtunk egy lapot egy kitalált sztorival, például hogy a Kispál szerelés közben le- esett a létráról. De ismerek olyan kollégát, aki kizárólag ilyen hamis koncokat dob a bulvárnak, és közben a magánélete érintetlen marad.

És amikor a munkádat bántják? Néhány kritika nem finomkodott annyira a Semmi konferenciával kapcsolatban.

A zenekaraimmal több mint húsz éve nem kapunk jelen idejű pozitív kritikát. Ez azt jelenti, hogy mindig arra hivatkoznak, ez a mostani cucc nem az igazi, bezzeg az öt évvel ezelőtti még milyen jó volt, azzal egyenesen megelőztük a korunkat! Szóval a kritikával óvatosan bánok, kommenteket meg egyáltalán nem olvasok, inkább annak örülök, hogy minden előadás után kábé tíz percig szólt a vastaps. Szerintem jó dolgot csináltunk, és büszke vagyok rá, hogy ezt a közönség is így érezte.

Ujj Mészáros Károly, a Liza, a rókatündér rendezője nyilatkozta egyszer, hogy azért is választotta a párját, Balsai Mónit a főszerepre, mert meg akarta őt mutatni a világnak. Benned van ilyen szándék?

Nekem nincs meg az az eszköztáram, mint egy filmrendezőnek. A Semmi konferencia kapcsán a mi közös munkánk inkább KGST volt, kölcsönös segítségnyújtás, mert azt láttam, hogy Eszterben van rendezői képesség, jól átlát szituációkat, és erős képek éltek a fejében az előadás színrevitelével kapcsolatban. Szóval jól működött a házi műhelymunkánk. Ez a házasság amúgy is sok mindent megváltoztatott bennem, az ember életébe biztosan emiatt jönnek az ilyen nagy, viharos szerelmek.

Mostanában a közéletben felmerült némi család- és házasságértelmezési probléma, és neked is volt korábban egy megosztó nyilatkozatod ezzel kapcsolatban. Szerinted miért érdemes még mindig ennyire ragaszkodnunk ehhez az intézményhez? Korszerű még egyáltalán?

A házasság egyáltalán nem korszerű intézmény, akinek viszont fontos, hadd vegye komolyan! Nekem semmi bajom nincs azzal, ha azonos neműek egy közösség előtt fogadalmat tesznek, de házasságnak hívni szerintem nonszensz – már amennyiben komolyan vesszük az egyház tanításait. Ugyanakkor nagyon nem értek egyet azzal, hogy azokat a vívmányokat, amiket eddig a melegek elértek, a kormány mintha nekiállt volna szétzúzni.

A könyvedben elég nyíltan vallasz az egykori szeretődről és a nőügyeidről is. Ebből meg arra következtethetnénk, hogy nem vagy a monogámia feltétlen híve.

Az ember nem jókedvében csalja meg a feleségét és tart szeretőt. Nem gondolom magam olyan pasinak, akinek ez a passziója. Amikor az első feleségem mellett volt egy szeretőm is, az engem is megviselt, és soha nem mennék bele még egyszer ilyen helyzetbe. Ha postás lettem volna Orfűn, nyilván nem működött volna, hogy egy évekig tartó életformát csináljak belőle. Egy popzenész számára viszont ez tálcán kínálja magát; viszonylag könnyen berendezhető két élet, amikből ki-be lehet lépkedni. A komolyzenészektől halottam, hogy léteznek turnéélettársak, vagyis a hónapokig tartó út alatt a csellós csaj egy szobában alszik a hegedűs pasival, aztán mindenki hazamegy a párjához, és mindenki szemet huny a dolog felett.

A dalszövegeidből mindenesetre az tűnik ki, mintha nem lennél olyan jó véleménnyel a magyar férfiakról, akik folyton részegek, bűzlenek, és csak a szexen jár az eszük.

Tényleg nem vagyok nagy rajongója a macsóságnak, ellentétben a feleségemmel, aki sokkal jobban bírja a tipikusnak mondott férfitulajdonságokat, mint a nőiket. A magyar férfiak mondjuk Hollandia perspektívájából láthatók jól igazán: ott mindig rácsodálkozom, hogy a pasik többsége nem kopasz, félkövér-félizmos, és nem úgy öltözködik, mintha épp valamelyik szekuritiben keresne munkát. Mintha egy nem létező kelet-európai hadsereg katonái lennének. Itt – tisztelet a kivételnek – mindenkiben lakik egy jó nagy adag Besenyő Pista bácsi, és a politika meg annak a kommunikációja sokszor rá is játszik erre.

Az életműben sokszor foglalkozol a világvéggel, az apokalipszissel is. Ez jó dalszerzői tematika, vagy tényleg komolyan foglalkoztat?

Tizenpár éves koromban találkoztam először komolyabban a kereszténységgel, meg egyáltalán olyan könyvekkel, amik azt taglalták, mi dolgunk a földön, és nagyon érdekelni kezdett az apokalipszis, olvastam buzgón János jelenéseit. De aztán rájöttem, hogy a popzenében erről csak közhelyesen lehet beszélni, ezért felhagytam vele. A saját elmúlásom meg, ahogy mindenkit, engem is foglalkoztat, gondolom, Pető Sándort kivéve senki nem szeretné, ha nagyon váratlanul érné a halála.

És megvan már a megoldás arra, hogy ”ne füstöljön simán csak úgy el a tyúkszaros kis életünk”?

Boldogok az egysejtűek, mert övék a mennyek országa. És tényleg, néha belegondolok, milyen jó lehet olyan élőlénynek lenni, amelyiknek a fejében nincs ez a lineáris idővonal. Az élet persze felemelő és magasztos, másrészt meg annyira szánalmas és kisszerű. Volt egy nagyon édes nagymamám, aki 87 évesen kiment a járókeretével a teraszra, végignézett a mecseki tájon, és könnyezve azt mondta: „Olyan nehéz ezt itt hagyni” – és még aznap meghalt.

A saját életműveddel milyen a viszonyod? Bret Easton Ellis például állítólag azt mondta, hogy nem bírja a könyveit, kész rémálom számára újraolvasni őket.

Nekem ugye természetszerűleg muszáj újrahallgatnom és -játszanom a dalaimat, bár a legtöbbjükkel úgy vagyok, mint John Lennon, aki azt mondta a legendás Playboy-inter- júban, hogy azért nem szerette meghallgatni a régi dalait, mert mindig azt figyelte, mit kellett volna másképpen csinálnia. Sokszor amúgy a koncerten jövök rá, hogy egy szó vagy mondat tök hülyeség, és éneklés közben átírom. Én olyan popzenei kategóriában utazom, amely nem egynapos slágereket akar írni, de már annak is örülnék, ha lenne egy-két da- lom, amit mondjuk ötven év múlva se szégyellnék, ha élnék.

Az időtállóság egyik formája, amikor a zenész élete vászonra kerül, Bob Dylant például Cate Blanchett játszotta el. Lovasit melyik magyar színésznőre osztanád?

Miért, szerinted Bob Dylan választhatott? Jó, legyen mondjuk Jordán Adél.

És hogy még egy műfajteremtőt citáljunk: a búcsúlevelében Hunter S. Thompson azt írta, hogy az élet elvisel- hetetlen ötven után. Te mire számítasz jövőre?

Egy barátom azt mondta, ha ötven fölött vannak még barátaid, akkor valamit rosszul csináltál. Ez kemény. Amikor apám ötven lett, ült a családi ünnepségen borvirágos orral, és egy meztelen nős fotókkal kirakott sztaniolpapír korona volt a fején, anyukám meg elnézően mosolygott. Ez meg kicsit szomorú. Az a baj egyébként ezzel az ötvennel, hogy onnantól tényleg elkezded érezni, a tested mely pontjaival fogsz küzdeni pár év múlva. Na, akkor jönne majd jól az az életszeretet, ami a nagymamámnak volt.

Patakfalvi Dóra

Az interjú eredetileg az ELLE magazin 2016. júliusi számában jelent meg.

album lovasi andrás zenész

Még több
Arcok