Nő vagyok. Transznemű. És végre önmagam.

"Én nem „eldöntöttem”, hogy „férfiből nő leszek”, úgy éreztem, hibás a testem, amit muszáj kijavítani. Ez nem döntés kérdése volt."- mondja Ónodi Adél színésznő, márciusi címlaplányunk, aki nem csak a nemi átalakító műtétről beszél interjúnkban, hanem arról is, hogyan építi karrierjét Berlinben.

Nő vagyok. Transznemű. És végre önmagam.
2019.02.13. 14:30

ELLE: Mióta tudod teljes szívvel kimondani magadról, hogy nő vagy?
Amikor hónapokkal a műtét után egy utcai kirakatban megpillantottam magam, és nem hittem el, hogy az ott tényleg én vagyok. Megálltam, és percekig néztem magam, hogy igen, ez az, amire mindig vágytam: nőies arc, karcsú test. Akkor mondtam ki először igazán, hogy nő, sőt jó nő vagyok. Eközben viszont a külvilág egy percre sem akarja elfelejtetni velem, hogy nem tart nőnek. Tegnap a bulinegyedben odajött hozzám két pasi azzal, hogy mennyire jól nézek ki, majd odajött egy harmadik is, aki azt mondta, hogy „te férfi vagy, egy köcsög buzi”. Ezután megismerkedtem egy fiatal párral, akik viszont egyáltalán nem akarták elhinni, hogy nem Adélnak anyakönyveztek. Vagyis egyetlen este alatt a teljes spektrumot bejártam, megtörtént velem mindaz, amit egy átlagos transznemű a mindennapokban átél. És ez szörnyen fárasztó.
ELLE: Miért éppen Adél?
Olyan nevet kerestem, ami a legjobban kifejez engem. Többel is próbálkoztam magamban, végül ezzel tudtam a leginkább azonosulni. Az Adél név egyszerre nőies és kemény, de van benne lazaság is. Két éve, nőnapon kaptam meg a név- és nemváltoztatási kérelmem eredményét, ami után átírathattam minden személyes adatomban, hogy Adél vagyok, és nő.
ELLE: 19 évesen döntötted el, hogy belevágsz a nemátalakító műtétbe, 20 évesen már túl voltál rajta, miközben mások hosszú évekig halogatják az elhatározást. Min múlt, hogy ennyire korán meg tudtál hozni egy ilyen fajsúlyú döntést?
Én nem „eldöntöttem”, hogy „férfiből nő leszek”, és már ezeket a megfogalmazásokat sem szeretem, úgy éreztem, hibás a testem, amit muszáj kijavítani. Azt, hogy ez mennyire nem döntés kérdése, nem tudom jobban érzékeltetni azoknál a banális példáknál, mint hogy egész kis koromtól csak a Barbie-k érdekeltek, hogy mindig sminkelni akartam magam, és ha fiúként viszonyultak hozzám, az iszonyú disszonáns érzéseket keltett bennem. 19 éves koromra a transzlétnek már minden terhét megtapasztaltam, folyton kételkedtem a saját érzéseimben, és ahogy a transzneműek többsége, én is elhittem, hogy egy szörnyeteg vagyok, aki nem méltó a szerelemre, a családra. Tehát én nem nevezném a beavatkozást korainak. És nagyon fontos, hogy sok más transznemű emberrel ellentétben engem érzelmileg és anyagilag is támogatott a családom.


ELLE: Mindenki?
Apukámmal nem tartjuk a kapcsolatot, de az anyukám, a nővérem, a hetvenéves nagymamám, a nagynéném mind mellettem álltak. A műtétekhez szükséges anyagi hátteret pedig anyukám új férje biztosította. Ez a családi háttér tényleg kivételes, mert nagyon sok fiatal transzot kitagadnak otthonról, emiatt többen szexmunkából finanszírozzák a műteteiket.
ELLE: Akkor végül is te megúsztad az igazán kemény kamaszkori harcokat?
Nemrég vetítették a magyar mozik a Lány című filmet, ami pontosan erről szól. Egy olyan 15 éves transz­ lány mindennapjait mutatja be, akinek tökéletesen támogató a családi és baráti háttere, csakhogy még így is rohadt nehéz megélni ezt az állapotot – ő nem a környezetével, hanem önmagával küzd. Az apja és a tanára türelmet kérnek tőle, de hogyan lehetne türelmes, amikor nem tud önmaga lenni, és nem tud kiteljesedni addig, míg meg nem kapja azt a testet, amiben végre egyensúlyban érezheti magát? Iszonyú nehéz ebben az állapotban mentálisan épnek maradni. Én a mai napig járok pszichológushoz, mert azóta is fontos, hogy egy szakember megerősítsen abban, hogy oké vagyok.
ELLE: Hogy látod, a magyar orvostársadalom mennyire felkészült a transzneműek problémáinak kezelésében?
Az a tapasztalatom, hogy a legtöbb orvosnak eléggé felületes a tudása a transzneműségről. És gyakori, hogy a feminin fiúk könnyebben megkapják a pszichiáterektől az engedélyt a tranzícióra, míg mondjuk egy családapával hosszasan kekeckednek. Pedig ugyanúgy mindketten transznemű nők. Egyébként nemzetközi standardok alapján nem is kellene pszichiátriai diagnózis, hiszen ez nem egy mentális zavar. A műtétet végző orvosok között is kevés itthon a jellemzően transz­barát, dr. Bordás Noémi urológus, aki az én kasztrációmat is végezte, egyike ezeknek az orvosoknak.
ELLE: Az átalakító operációdat viszont Belgrádban végezték. Mi a leg­emlékezetesebb számodra a műtét után?
Nyilván mindenki azt várja, hogy arról meséljek, amikor felébredtem az operáció után. Azután viszont egy három hónapos küzdelmes és fájdalmas időszak következett, amíg egészen felgyógyultam és végre teljes
életet élhettem. És csak fél évvel a beavatkozás után volt vaginális orgazmusom. Amiért, tekintve, hogy a nők egy jelentős részének nem adatik meg, nagyon hálás vagyok az orvos­tudománynak.
ELLE: Azzal kapcsolatban egyébként élt egy határozott kép a fejedben, hogy milyen nővé szeretnél válni?
Az átalakulásom előtt az én ideálisnő-képem is olyan volt, amilyet a világ közvetített felém. Gyerekkoromban például szétszekáltam az anyámat és a nővéremet, hogy miért nincs beszárítva a hajuk, miért nincsenek kisminkelve, miért nem járnak szoknyában és magas sarkúban. A hormonkezelés után persze én is ezekkel kezdtem, de hamar rájöttem, hogy a magas sarkú nemcsak baromi kényelmetlen, de sokszor nagyon fals üzenete is van. A nőiesség nem a sminken meg a ruhán múlik.
ELLE: Szerinted min?
Azon, hogy egy nő hogyan határozza meg magát. Vagyis az önismeretén, öntudatosságán, önazonosságán. Már­pedig, azt hiszem, egy transznemű nőnél nincs önazonosabb, hiszen számára ez mindennap kemény munka.
ELLE: Annak az előnyét viszont biztosan érzékeled, hogy a vonzó és nőies külsőddel kevesebb megkülönböztetés ér, mint akiken felismerik az emberek, hogy transzneműek.
Persze, és ebből is látszik, mennyire sablonosan működik a világ. Tisztában vagyok vele, hogy mivel a jó csaj kategóriába tartozom, könnyebb dolgom van. De egy nő eleve hendikeppel indul a társadalomban. Figyelem, ahogyan a férfiak terpeszkednek a metrón, vagy ahogyan végigzoomolják az utcán a nőket. Szóval amikor a lakcímkártyámon átírták a számot 1-esről 2-esre, mondtam is magamban, na, kezdődik. Ha nő vagy, az egyszeres hátrány. Ha transznemű nő, az már kétszeres. És ha ehhez még egy magyar vidéki kisvárosból is jössz, akkor amennyire hátrányosan lehet indulni az életben, azt nagyrészt összeszedted. Nemrég mondtam egy férfinak, hogy hozzám nem passzol a háziasszonyszerep, mire rávágta, hogy „te akartál nő lenni”.


ELLE: És Berlin valóban a tolerancia szigete?
Én imádom Berlint, de ne gondold, hogy ott ez teljesen problémamentes. Fiatal kelet-európai transz nőként ugyanis a helyiek szemében könnyen szexuális segédeszközzé válhatsz. De a karrierépítésben vagy az albérletkeresésben, ellentétben Budapesttel, Berlinben a transz­neműség kevésbé lehet hátrány. A könyvtervem pedig egy olyan vidéken élő, magyar roma transznemű lányról szól, akit annyit bántottak az előbújása után, hogy újra el kellett bújnia.
ELLE: Én akkor értettem meg igazán, hogy mennyire összetett lehet az ember szexualitása, amikor elolvastam a képzőművész El Kazovszkij önmeghatározását, miszerint ő egy olyan, női testben élő homoszexuális férfi volt, aki a lányos fiúkhoz vonzódott, és rájuk mint nőkre tekintett.
Igen, de én a legegyszerűbb eset vagyok a transzpalettán. Én mindig nőként voltam jelen a férfiakkal való kapcsolataimban, és amikor egyszer kipróbáltam a szexet egy nővel, azt is egy leszbikus együttlétként éltem meg. A nemi identitásnak és szexuális orientációnak nagyon sok kombinációja létezik, sokan vannak például, akik transzneműnek vallják magukat, de nem vágnak bele a tranzícióba, vagy nem azonosulnak a férfi-női identitás egyikével sem.
ELLE: Amikor nyilvánosan előbújtál, számoltál azzal, hogy ennyire intim ügyekről is beszélned kell majd?
Nem számoltam semmivel, én csak nem akartam tovább hallgatni. Amikor 2017-ben egy falumbeli srác halálosan megfenyegetett, amellett, hogy feljelentést tettem, és kértem a TASZ jogi segítségét, eldöntöttem, hogy itt az ideje a nyilvánosság elé is kiállnom. Ezután hívták fel a figyelmemet a Nyílt Társadalom Alapítvány LMBTQ-embereknek kiírt ösztöndíjpályázatára, amit elnyertem, és ezután fogalmazódott meg bennem egy érzékenyítő előadás ötlete. Amikor az ötlettel megkerestem embereket, mindenki gyorsan elzárkózott azzal, hogy egy ilyen projekt nem lehet sikeres. Aztán Berlinben találkoztam Fátyol Hermina színésznővel, ő volt az első, aki hitt bennem, és végül vele, Horváth Lili Olga író-dramaturggal és Göndör László rendezővel hoztuk össze a Dear Future Me című előadást.
ELLE: Ami tulajdonképpen egy mese egy Írisz nevű lányról. Miért ezt a formát választottad?
Mert muszáj volt elemelnem a történetet, különben nem tudtam volna beszélni azokról az érzésekről és fájdalmakról, amik szinte kimondhatatlanok. Így viszont ez számomra is terápia. Legközelebb áprilisban játsszuk az előadást, és ha összejön, nyáron fesztiválokon, később pedig külföldi nagyvárosokban megy majd. Nagyon szeretném, ha ezáltal is valahogyan nyitottabb és elfogadóbb lenne a világ.
ELLE: Nekem viszont meggyőződésem, hogy a tiédhez hasonló projektek a társadalmi érzékenyítés szempontjából nagyrészt azért hatástalanok, mert a nézők között vagy érintettek, vagy már eleve nyitott érdeklődők ülnek. Tehát ezek éppen azokhoz nem jutnak el, akiket érzékenyíteni kellene.
A múltkor egy előadás után kaptam egy e-mailt egy fickótól, aki azt írta, hogy nagy előítélettel ült be az előadásra, és most sem érti ezt az egészet, de ígéri, hogy gondolkodni fog rajta. Szerintem már ez is nagy dolog. De egy lány meg azért sírt közben, mert az előadás a magány szomorúságáról is beszél. A darab írásakor fontos volt, hogy az LMBTQ-embereken kívül is minél többen tudjanak hozzá kapcsolódni. Amikor például énekesnőként lépek fel, a dalokban egyáltalán nincs szó a transzneműségről, hanem a szerelem, a szeretet és a szeretetlenség témáiról.
ELLE: Szerinted mikor juthatunk el oda, hogy a színpadi jelentésedet már ne a transzneműség határozza meg?
Ma még nagyon fontos ez a jelentés, de öt év múlva már nem szeretném, ha meglenne. És ha akkorra sikerült szakmailag bizonyítanom, jöhetnek a klasszikus női szerepek. A Három nővérből például szívesen eljátszanám a legfiatalabb nővért, Irinát, mert azt érzem, hogy sok közöm van hozzá. A mi generációnk már egy nagyon telített világba született, ezért én is folyton azt kérdezem magamtól, hogy mit keresek itt, mi a francot kezdjek az életemmel. És szuper lenne, ha eljutnánk odáig, hogy úgy tudnék eljátszani egy terhes nőt vagy egy anyát, hogy az emberek emiatt már nem nevetnének ki.
ELLE: A karakánságod meglenne hozzá, politikusi ambícióid nincsenek?
A politika az ego és a hatalom terepe, engem ezek nem érdekelnek. Én színésznő vagyok, én a művészeten keresztül akarom elmondani azt, amire talán majd az egész világ figyelni fog.
ELLE: Az egész világ?
Miért ne? Éppen azon dolgozunk, hogy a Dear Future Me-vel fontos külföldi médiumokba is bekerüljünk. És nemcsak a transzneműségről van mondanivalóm, hanem a nők helyzetéről vagy a testi és lelki egészségről is. Hiszen nemcsak transznemű vagyok, hanem fiatal nő is, akinek határozott véleménye van a mai társadalomról.

Interjú: Patakfalvi Dóra, fotó: Zsólyomi Norbert, styling: Csík Melinda, smink: Véber Fibi, haj: Pásztor László, stylistasszisztens: Lakat Kinga, Fodor Zita

Az interjút teljes terjedelmében az ELLE magazin 2019. márciusi számában olvashatjátok!

címlap elle interjú ónodi adél transznemű

Még több
Arcok