Michelle Obama még mindig optimista

Nagy várakozásokkal övezett memoárja, az "Így lettem" megjelenésének apropóján az egykori first lady, Michelle Obama Oprah Winfrey-nek mesélt őszintén Barackkal vívott csatáiról, a gyerekeit ért fenyegetésekről, és az ígéretéről, hogy mindig a jó szolgálatában fog állni.

2018.11.22. 13:54

Ing, szoknya és bőrkorzett, Dior; ezüst fülbevaló, Jennifer Fisher

Oprah Winfrey: Hadd mondjam el, semmi sem tesz boldogabbá, mint leülni egy jó könyvvel. A tiéd érzékeny, magával ragadó, erőteljes, nyers. Ijesztő volt a magánéletedről írni?

Michelle Obama: Valójában nem. Mindig azt kérdezik tőlem: „Ön mitől ilyen hiteles?”, „Miért találják meg az emberek önnel olyan könnyen a hangot?” Azt hiszem, ez abból fakad, hogy kedvelem önmagam és a történetem az összes hullámvölgyével együtt. Mindig nyílt voltam a munkatársaimmal, a fiatalokkal, a barátaimmal. A másik pedig: tudom, hogy akár tetszik, akár nem, Barackkal példaképek vagyunk. Utálom, amikor reflektorfényben álló – és azt kereső – emberek azt mondják: „Nem vagyok példakép. Nem kell ennek a felelőssége.” Túl késő, az vagy! Fiatalok néznek fel rád. És én nem akarom, hogy akik most látnak, azt gondolják, nekem sosem volt nehéz, sosem voltak félelmeim.

OW: A könyv elolvasása után senki sem fogja ezt gondolni. Emberek millióit érdekli, hogy vagy, hogy ment az átállásod. Elmeséled a sztorit a pirítóssal?

MO: Az új házunk nyolc éve az első, aminek rendes ajtaja van, csengővel. First ladyként mindig van valaki a házban, és mindig őriznek. Még az ablakot sem nyithatod ki. A lányok megpróbálták – azonnal jött a telefon: „Csukják be.” Szóval az egyik első estén, amikor egyedül voltam, lementem a konyhámba, és csináltam magamnak sajtos pirítóst – amire a Fehér Házban szintén nincs alkalmad, valaki mindig ugrik. Aztán kimentem a kertbe, a távolból ugatás hallatszott, és rájöttem, hogy a mi kutyáink eddig nem hallottak szomszéd kutyákat. Mondtam is nekik, itt vagyunk a való világban, srácok! Ilyen csendes pillanatok segítettek átállni. Most van időm végiggondolni, mi is történt az utóbbi nyolc évben – a Fehér Házban nem volt idő reflektálni. Attól a perctől kezdve, hogy beléptünk az ajtón, addig, amíg kiköltöztünk, őrült volt a tempó. Barack és én úgy éreztük, kötelességünk minél több mindent véghezvinni. Keddre már elfelejtettem, mit csináltam hétfőn. Teljes külföldi látogatások törlődtek a fejemből. Például fényképpel bizonygatta az asszisztensem, hogy már jártam Prágában, amikor azt mondtam neki, szeretnék egyszer elmenni oda, és nem hittem el, hogy már voltam ott. Szóval a pirítós azt a pillanatot jelöli, amikor végre elkezdhettem végiggondolni nemcsak az elmúlt éveket, hanem az utat is, amin megérkeztem önmagamba.

Ruha, Cushnie; fülbevaló, Jenny Bird; gyűrű (jobb kézen), Dinosaur Designs

(…)

 

OW: Említesz valamit, amit szerintem pólóra kellene nyomtatni: a kudarc egy olyan érzés, amit már jóval azelőtt érzünk, mielőtt valóban megtörténne. Erre mikor jöttél rá?

MO: Ó, már első osztályban. Láttam, ahogy a környékünk megváltozik. A ’70-es években, amikor odaköltöztünk, többségében még fehérek laktak ott. Egy nagyon kicsi lakásban éltünk, mintha egy nappalit osztottak volna háromfelé. Nagyon szerényen éltünk, de teljes életet. Nem voltak nagy igényeink. Ha jól teljesítettél, az azért volt, mert akartad. A jutalom esetleg pizza volt, vagy jégkrém. De mire középiskolás lettem, a környék már főként afroamerikai családokból állt, és ennek érezhető volt a hatása a közösségben és az iskolában. Még hogy a gyerekek nem tudják, hogy mikor nem fek- tetnek beléjük energiát – tanúsíthatom, hogy már elsősként éreztem, hogy fektettek.

OW: A szüleidnek nem volt saját ingatlana, nem mentek nyaralni.

MO: Minden pénzt ránk fordítottak. Az anyám nem járt fodrászhoz, nem vett magának új ruhákat. Az apám több műszakban dolgozott. Láttam, hogy mennyi mindenről lemondanak értünk.

Tüllbody, Ann Demeulemeester; ing (kézben) és nadrág, Sally LaPointe; gyémánt fülbevaló, Djula; karperec, Jennifer Fisher; gyémántgyűrű, Kallati; strasszos szandál, Gianvito Rossi

OW: A középiskola után a Princeton Egyetemre mentél, majd a Harvard Law Schoolba (mindkettő a legelitebb amerikai felsőoktatási intézmények közé tartozik – a szerk.). Aztán egy elismert ügyvédi irodához kerültél Chicagóban. Amikor azt olvastam, hogy utáltál ügyvédnek lenni, háromszor bekarikáztam. Ezt nagyon sokan fogják olvasni, akik utálják a munkájukat, de úgy érzik, benne kell maradniuk. Hogyan jutottál idáig?

MO: Bocs, ügyvédek! Nagyon sokáig tartott, mire képes voltam ezt bevallani magamnak. Sok éltanuló, szorgalmas gyerek olyanná válik, mint én: ki akarja pipálni a rubrikákat. jó jegyeket szerezni, bejutni a legjobb iskolákba, az élen végezni, jó állást szerezni – egy-egy pipa. Nem vállaltam kockázatot semmiben. Olyasvalamivé korlátoztam magam, amilyennek gondoltam, hogy lennem kellene. Veszteségek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek, egyszer sem álltam le végiggondolni, hogy ki is szeretnék lenni. Ültem egy irodaház 47. emeletén és aktákat tologattam.

OW: Tetszett, hogy azt üzened az olvasóknak: joguk van meggondolni magukat. Féltél?

MO: Halálra voltam rémülve. Tudod, az anyám nemigen kommentálta a döntéseimet, a mottója élni és élni hagyni. Egyszer autóval vitt hazafele, és arra gondoltam, képtelen vagyok egész hátralévő életemben egy irodában ülni és dokumentumokat vizsgálni. Elmondtam neki, hogy nem vagyok boldog, nincs bennem szenvedély. Azt mondta: „Keress pénzt, a boldogságod miatt aggódhatsz később.” Nyeltem egyet. Milyen önzőnek tűnhetett ez az anyám szemében! Már az is luxus volt, hogy dönthettem, miközben ő csak azután kezdett újra dolgozni és megtalálni magát, hogy mi középiskolába mentünk. Úgyhogy nehéz volt. Aztán találkoztam egy Barack Obama nevű fickóval, aki semmilyen rubrikát nem pipált ki. Összevissza kanyargott az élete.

(…)

OW: Mesélsz kicsit a párterápiáról?

MO: Azt gondoltam, majd arról fog szólni a dolog, hogy a tanácsadó segít megértetni az álláspontomat a másikkal – egyáltalán nem ilyen volt. Nekem kellett végiggondolnom, hogy mi okoz örömet. Rájöttem, hogy szükségem van a férjem támogatására, de ki kellett találnom azt is, hogy hogyan alakítsam úgy a saját életemet, hogy az jó legyen nekem.

OW: Azt írod, sebezhetőnek érezted magad, amikor Barack nem volt veled. Lenyűgözőnek tartom, hogy ezt modern nőként, first ladyként elismered.

MO: Gyakran érzem sebezhetőnek magam. És meg kellett tanulnom kifejezni ezt a férjemnek, és az ő hiányából eredő szomorúságot, hogy megérthesse. Ő másként gondol a távolságra. Az apja eltűnt, a nagyszülei nevelték, az anyja Indonéziában élt, mégis tudta, hogy nagyon szereti őt. A szeretetet nekem a közös vacsora jelentette, a kiszámíthatóság, az ottlét. Meg kellett tanulnom máshogy szeretni. Ez fontos része volt az önmagamhoz vezető útnak – megérteni, hogy hogyan válhatunk „mi”-vé.

OW: Tehát tulajdonképpen csak a nézőpontodon változtattál, és már ettől boldogabb lettél.

MO: Igen, és ezt azért osztom meg, mert sokan ideális párként tekintenek ránk Barackkal. álljon meg a menet, emberek – a házasság nehéz!

(…)

OW: Éreztétek annak a felelősségét, hogy ti vagytok az első fekete elnöki család?

MO: Á, dehogy! (Nevet.)

OW: Úgy neveltek minket, hogy kétszer olyan keményen kell dolgoznunk azért, hogy feleolyan messzire eljussunk, mint a fehérek. Amikor először láttalak, arra gondoltam, milyen aprólékos, sehol egy ballépés.

MO: Gondolod, hogy ez véletlen volt? Attól a perctől kezdve éreztük a nyomást, hogy elindultunk. Először is meg kellett győznünk a szavazóbázisunkat, hogy egy fekete fér nyerhet. Mert a nagyszüleink sosem hittek benne, hogy ez megtörténhet. Szerették volna, de a tapasztalataik azt mondatták velük: soha. Hillary biztosabb volt számukra, mert őt ismerték. Megnyitni a szívüket a reménynek, hogy Amerika leszámol a rasszizmusával egy fekete fér miatt – ez túlságosan fáj- dalmas volt. Csak azután, hogy Barack megnyerte az iowai pártválasztmányi szavazást, kezdték gondolni az emberek, hogy oké, talán.

(…)

OW: Arról is írsz, hogy Donald Trump szította azt a felelőt- len hazugságot, hogy Barack nem az Egyesült államokban született, és hogy ezzel veszélybe sodorta a családod, amiért sosem tudsz neki megbocsátani. Miért tartottad fontosnak, hogy ezt most elmondd?

MO: Mert nem hiszem, hogy tudta, mit csinál. Neki ez játék volt. De főparancsnokként nagyon is valós fenyegetéseket kapsz. És a gyerekeid veszélyben vannak. Ahhoz, hogy a lányaink normális életet éljenek, még akkor is, ha biztonsági emberek vigyáztak rájuk, ki kellett engednünk őket a világba. Belegondolni, hogy valami begőzölt alak, aki szerint a férjem fenyegetést jelent az országnak, és hogy a gyerekeim mindennap iskolába, edzésre, zsúrokra mennek, utaznak, és hogy egy őrült nem veszi számításba, hogy ez nem játék – szeretném, ha ezt az egész ország megértené.

(…)

OW: A könyv végén arról írsz, hogy mi az, aminek hosszú távú hatása van: ez a mindenen átívelő erő pedig az optimizmus, ami számodra a hit egyik formája.

MO: Igen. Optimistának kell lennünk, a gyerekeink miatt. Nem hagyhatunk rájuk szemetet, reményt kell adnunk nekik. Fejlődés nem a félelem hatására történik. Ezt tapasztaljuk most. A félelemmel a gyávák operálnak. De a gyerekek reménnyel telve és optimistán születnek, mindegy, honnan származnak, vagy milyen nehéz a csomagjuk. Elhiszik, hogy bármi lehet belőlük, ha azt mondjuk nekik. Ezért a mi felelősségünk, hogy optimisták legyünk, és eszerint cselekedjünk a világban.

OW: Optimista vagy az országunkkal kapcsolatban?

MO: (Könnyes lesz a szeme.) Muszáj.

Interjú: OPRAH WINFREY A HEARST SPECIAL EVENT Fotó: MILLER MOBLEY Stylist: MEREDITH KOOP

 

interjú Michelle Obama oprah winfrey

Még több
Arcok