Jane Goodall: Hiszek Istenben és a dzsungelben

Az ELLE újságírója személyesen találkozott a világ legismertebb csimpánzkutatójával

Jane Goodall: Hiszek Istenben és a dzsungelben
2018.06.11. 11:46

Amikor beléptem az Európa Pont épületének interjúkra berendezett irodájába, este fél 9 volt. A napok óta tartó előadás-sorozatok, a szigorúan betervezett programok miatt fáradtnak tűnt, de az arcán ott ült az elszántság. Mikor odanyújtottam neki az ajándékba hozott marcipánszíveket, meglepődött, elmosolyodott, majd a közös képünk elkészítésekor megérintette a kezemet: „Nézzen rám, drágám, az úgy sokkal bensőségesebb.” Így indult az interjúm a világ legismertebb csimpánzkutatójával, etológusával, ENSZ-békenagykövetével, dr. Jane Goodall-lal (84), aki azért érkezett Magyarországra a hazai Jane Goodall Intézet meghívására, hogy fókuszba állítsa a magyar intézet fáradságos munkáját, népszerűsítse a 100 országban működő, 27 éves Roots & Shoots (Rügyek és  Gyökerek) környezeti nevelési programot, és hogy átadjon nekünk egy fontos üzenetet.

Jane Goodall és a cikk írója, Balogh Boglárka

ELLE: Május 26-án a National Geographic Channel eddig soha nem látott, több mint 50 éves felvételekből összeállított dokumentumfilmet vetített le Magyarországon Jane címmel. Ebben bemutatják, hogyan figyelte meg a világon elsőként a csimpánzokat természetes környezetükben a tanzániai Gombe Nemzeti Parkban. Milyen érzés volt újranézni ezeket az elveszettnek hitt felvételeket, amelyeket későbbi férje, a holland dokumentumfilm-készítő Hugo van Lawick forgatott?

Jane Goodall: Amikor először hallottam arról, hogy a National Geographic egy újabb dokumentumfilmet akar készíteni az életemről, azt feleltem: jaj, már megint? Nincs időm rá! Idáig több mint 40 filmben szerepeltem, megannyi könyvet írtam, igazán nem láttam értelmét, hogy újabb készüljön, de végül mégis beadtam a derekamat. Megható volt látni azt a fiatal, semmiféle tudományos képesítéssel nem rendelkező, ám annál nagyobb elszántsággal megáldott szőke angol lányt, aki azért érkezett 1960 júniusában Tanzániába, a Tanganyika-tó partján fekvő nemzeti parkba, hogy a csimpánzok viselkedését tanulmányozza. Dr. Louis Leakey antropológus és paleontológus titkárnője voltam akkor. Leakey úgy vélte, az olyan emberszabású majmok, mint a csimpánzok, gorillák és orangutánok természetes környezetükben való megfigyelésével a valósághoz közeli feltételezésekhez juthatunk kőkorszaki elődeink viselkedéséről. Ezekről az állatokról akkoriban semmit nem tudtunk, és nem is nagyon kívánkozott senki a dzsungelbe, hogy hónapokat töltsön egyedül esőben, forróságban, kígyók és leopárdok között, a majmokat figyelve. Louis álmából azonban valóság lett, és megszületett a sokak által csak Leakey Angyalainak nevezett hármasunk, amelynek tagjai mi voltunk: Dian Fossey, aki a hegyi gorillákat tanulmányozta, Biruté Galdikas, aki az orangutánokat, én magam pedig a csimpánzokat.

fotó: Hugo van Lawick, National Geographic Society

ELLE: Ahogy önéletrajzi könyveiben is írja, hónapokig semmi érdemlegeset nem talált Gombéban.

JG: Pontosan. Leakey csupán hat hónapra kapott támogatást, hiszen nagyon nehéz volt bárkit is rávenni egy ilyen kutatás finanszírozására, főleg úgy, hogy a paleontológus egy teljesen képzetlen, fiatal, 26 éves nőt küldött a vadonba. Ráadásul az afrikai hatóságok még a gondolatától is elborzadtak, hogy ez a fehér lány egyedül vágjon neki az útnak, így jött velem drága édesanyám, Vanne, akinek azóta is a legtöbbet köszönhetek az életben. Sokan kérdezik, nem féltem-e. Igazság szerint hittem abban, hogy az állatok megérzik majd rajtam a jóindulatot, másrészt pedig megtanultam a dzsungel szabályait, és azt, hogyan vigyázzak magamra. Mindezek ellenére rendkívül nehezen indult a terepmunka. Kezdetben a csimpánzok annyira tartottak tőlem, hogy amint megláttak, elrohantak, hiába jártam mindennap távcsővel, fényképezőgéppel és egy notesszal az erdőt. Hónapok teltek el úgy, hogy szinte semmi érdemlegeset nem fedeztem fel, holott tisztában voltam vele, hogy a kutatás további finanszírozása csakis ezen múlik. Aztán történt valami. Egy dzsungeltúrámon neszezést hallottam, majd egy csimpánzra lettem figyelmes a közelben. Az a hím volt, akit magamban Szürkeszakállú Dávidnak neveztem el a jellegzetes ábrázata miatt. Éppen egy fűszálat dugdosott a termeszlyukba, majd kihúzta és a szájához emelte. Ez volt az a pillanat, ami mindent megváltoztatott, Dávid ugyanis az élelemszerzéshez szerszámot használt. Sőt, később tanúja voltam annak is, hogy a csimpánzok nemcsak használják, de készítik is ezeket a szerszámokat. A Gombéban tett megfigyeléseim kétségbe vonták az emberi faj egyedüli szerszámkészítő mivoltát. A felfedezésem természetesen nagy felháborodást keltett a tudósok és teológusok körében: ki vagyok én, szakképzetlen, tapasztalatlan lány?! Ám később a felvételeim meggyőzték a National Geographic Társaságot, így innentől fogva ők szponzorálták a kutatásaimat.

ELLE: És elküldték Hugo van Lawicket a Gombe Nemzeti Parkba.

JG: Kezdetben egyáltalán nem örültem neki, hiszen a féltett és megszeretett magányomat, a csimpánzokkal addigra kialakult bensőséges kapcsolatomat meg kellett osztanom mással. Hugóról aztán kiderült, érdeklődésének tárgyát nemcsak a majmok képezik, hanem én magam is. Szenvedélyesen szerette a munkáját, a vadont, az állatokat, csodálatos felvételeket készített a csimpánzok között töltött időszakról, a világ legtehetségesebb dokumentumfilmesének tartották és tartják most is. A National Geographic magazinba rólam készített címlapfotója mindkettőnket híressé tett. Nemcsak egymásba szerettünk, de kiépítettük azt a kutatóközpontot is, ami a mai napig a csimpánzok megfigyelésével foglalkozik Tanzániában. 1964-ben házasodtunk össze, majd megszületett egyetlen gyermekünk, Hugo Eric Louis. Idővel aztán ez a tökéletes idill megváltozott, de akkor még nem sejtettem, hogy közelegnek azok az események, amik soha nem tapasztalt erővel teszik majd próbára a hitemet és tűrőképességemet. Megszereztem a doktori címet a Cambridge-i Egyetemen, és egyre több előadást tartottam világszerte. Hugo munkája befejeződött Gombéban, a National Geographic a Szerengetibe küldte, míg engem a kutatásaim itt tartottak a nemzeti parkban. Nehéz időszak következett, de végül barátságban váltunk el, megértettük, mindkettőnknek más a küldetése az életben.

ELLE: Mielőtt azonban még a tragikus események bekövetkeztek volna, megismerte Derek Brycesont.

JG: Derek, a második férjem, a segítőtársam és a szerelmem lett néhány nagyon rövid évre. A tanzániai nemzeti parkok igazgatója, és a Dar es-Salaam-i parlament képviselője volt, ő állt mellettem, amikor azon a májusi éjjelen a kutatóközpont táborába, ahol már húsznál is több diák vett részt a munkában, negyven fegyveres zairei férfi tört be, és négy diákot elrabolt. Váltságdíjat kértek az életükért cserébe, hogy lázadó csoportjuk törekvéseit finanszírozni tudják, továbbá azt követelték, hogy a tanzániai kormány tegyen meg bizonyos lépéseket az érdekükben. A váltságdíjat végül kifizették, a három amerikai és a holland diákot sértetlenül elengedték, ám a megpróbáltatások korántsem értek véget. Derek súlyos beteg lett, három hónap fájdalmas küzdelem után adta csak fel, elviselhetetlen ürességet hagyva maga után. Egy időre úgy tűnt, képtelen vagyok folytatni a munkám, és ebben szeretett Gombém és a csimpánzok sem segíthettek. Sokáig nem tudtam elengedni a férjemet, ám az egyik éjjelen, mikor a közös ágyunkon feküdtem, különös dolog történt. Talán ébren voltam, vagy álmodtam, ma sem tudom, de azt igen, hogy megjelent mellettem Derek. Most, negyven évvel a halála után is emlékszem, ahogy mosolygott rám. Időbe telt, de végül megnyugodtam, újra erőre kaptam, rengeteget dolgoztam, kutatásaimat könyvbe rendszereztem.

(…)

Balogh Boglárka

A teljes interjút az ELLE magazin 2018. júliusi számában olvashatjátok!

csimpánz jane goodall természet

Még több
Arcok