Hogy mementóként szolgáljon – Interjú Hajdú Szabolccsal

Nem volt különös apropója az interjúnknak, aztán kiderült: ennél aktuálisabb nem is lehetne. De hogy jön a Fehér tenyér A szolgálólány meséjéhez, a debreceni panelvilág a tech jövőhöz, és Hosszú Katinka házassága az övéhez? Hajdu Szabolcs rendezővel beszélgettünk.

2018.03.16. 11:02

ELLE: Sorozatban a harmadik magyar Oscar-díjért izgulhatunk (interjúnk a díjátadó előtt készült – a szerk.). Ilyenkor szurkolsz te is, mint egy rendes átlagpolgár?

Hajdú Szabolcs: A film és Ildikó (Enyedi – a szerk.) későbbi munkái szempontjából nagyon fontos lehet az Oscar, mert hitelt, bizalmat és pénzt jelent egy darabig. De szerintem nem az élet koronája, ahogy azt a média interpretálja. Egyik díj sem az. Nagyon szurkolok Ildikónak, de azt is kívánom, hogy minél gyorsabban túl legyen ezen az időszakon. A legtöbb alkotónak ugyanis ezek a helyzetek egyáltalán nem komfortosak.

Te nyolc éve, a magyar Oscar-nevezett Bibliothèque Pascal című filmeddel voltál a legközelebb a díjhoz. Egy ekkoriban készült interjúban azt mondtad, az egész filmezést végül is azért műveled, hogy eltereld a gondolataidat a létezés értelmetlenségéről. Azóta változtak az ambícióid?

Végső soron minden alkotói cselekvés erre irányul: ha elkezdesz gondolkodni egy történetről és a karakterekről, pillanatok alatt a legalapvetőbb kérdésekig juthatsz el: hogy mit miért csinálunk. Az Ernelláék Farkaséknál készítésénél is nagyon gyorsan elértünk ezekhez az alapkérdésekhez. Amikre viszont nincs helyes válasz.

(…)
ELLE: Ti egy időre Las Vegasba emigráltatok a családdal. A menni-maradni kérdése mennyivel összetettebb dilemma egy alkotó számára? Mondjuk felelős-e a társadalomért, amelyet itthagy?

Ezt nem lehet elméletben eldönteni. Nem lehet összevetni, hogy nekem mint társadalomtudatos művésznek elsősorban a nép sorsáért vagy a saját gyerekeimért kell-e felelősséget vállalnom; hogy a család napi, konkrét kérdései vagy a társadalom absztrakt problémái a fontosabbak-e. De amikor azt érzem, hogy kötelességem egy közösségért kiállni vagy egy tagjával szolidárisnak lenni, akkor megteszem – legalábbis megpróbálom megtenni, amit a lehetőségeimhez képest tudok. Legutóbb például Sárosdi Lilla eseténél azt gondoltam, nagyon határozottan állást kell foglalni az ügyben, és ki kell állni mellette, hogy a története mementóként szolgáljon.

ELLE: Hogy élted meg ezt a zaklatott időszakot?

Lilla, aki akkor már az Ernelláék előadásában játszott nálunk, pár hónappal az ügy kipattanása előtt egy vendégjátékról hazafelé tartó úton elmesélte
a társulatnak ezt a történetet. A kisbuszban ezután sorra mondtuk el a saját sztorijainkat. Azóta is azt tapasztalom, hogy szinte mindenkinek van legalább egy hasonló története, lányoknak, fiúknak egyaránt, nekem is. Mi arról is beszélgettünk, hogy miért hagyjuk mindig ezeket ennyiben – és nem csak az abúzus eseteit, bármilyen hatalmi visszaélést. Sokan tudunk különböző gazemberségekről a filmszakmában is, de senki nem meri felvállalni, hogy nyilvánosságra hozza ezeket. Aztán robbant a Weinstein-ügy, és Orsolya (Török-Illyés Orsolya színésznő, Szabolcs felesége – a szerk.) írt egy üzenetet Lillának, hogy szerinte itt az idő, hogy a történetét nyilvánosan is elmondja. Lilla visszaírt, hogy már kapott egy másik barátnőjétől is egy üzenetet, aki ugyanezt javasolja, és gondolkodik. Aztán előállt. Mi azt gondoltuk, hogy ez az ország semmilyen szinten nincs megérve erre. Persze kiderült, hogy az egész világ sincs, meg lehet nézni Olaszország példáját, ahol egyenesen kiátkozzák a történetével előálló áldozatot. Hozzáteszem, Lilla helyében én valószínűleg nem mertem volna kiállni.

ELLE: A saját történetedet hogyan rendezted el magadban?

Amikor a Fehér tenyér című filmemet először néztem végig egyben a vágószobában, és megértettem a jelentéseit, minden bátorságom elhagyott. Nagyon rossz érzéseket hozott fel bennem. Megértettem, hogy a torna miatti traumákat, ami a gyerekkorom tíz évét kísérte, a pszichém védelmi mechanizmusai gyakorlatilag törölték az agyamból, és csak a film vágásánál jöttek elő újra ezek az emlékek. A bemutatóhoz közeledve újra az a kisgyerek voltam, aki akkor, újra szégyenérzetem volt az egésszel kapcsolatban, és azon gondolkodtam, megbeszélem a producerekkel, hogy ne is mutassuk be a filmet.

ELLE: De szerencsére bemutattátok, épp a napokban vetítette újra a közszolgálati tévé. Van benne egy jelenet, amelyben a fehér atlétás, piros nadrágos kisfiúk tornasorban állnak az edző előtt. Nagyjából úgy, mint A szolgálólány meséjének ismert képkockáján, ahol azonos színekben, egy vonalba rendeződve sorakoznak a lányok.

Mert mindkettő ugyanarról szól: a hatalmukkal visszaélő és a hatalomnak meghajoló emberekről. A Fehér tenyér idején azt gondoltam, hogy a társadalom többé-kevésbé túllépett már ezen, vége a minidiktatúrák korának. De a társadalmi piramis most újra felépült, és megint alá-fölé rendeltségi viszonyok határozzák meg a közösségeket. Ez a minta legfölülről jön, és ami még rosszabb, hogy a hatalmi helyzetben lévők követik a legfelső mintát, és ezzel összhangban a kis közösségekben történő visszaélések is egyre durvábbak. (…)

ELLE: És a szoros alkotói-házastársi viszonyban hogyan működik a demokrácia? Amikor a feleségeddel közös munkáról kérdeznek, gyakran hivatkozol Fellini és Giulietta Masina, Cassavetes és Gena Rowlands kapcsolatára, de felemlegethetnénk Hosszú Katinka és Shane Tusup példáját is. Hogy lesz abból partnerség, ha az egyik fél irányítói pozícióban van?

Ha a felelősségek egyértelműek, akkor működik a közös alkotói munka. Orsolyával ez egy húsz éve tartó szimbiózis. Akkor működik, ha segítjük egymást. Ilyen egyszerű.

(…)

Szöveg: Patakfalvi Dóra

A teljes cikket az ELLE magazin 2018. áprilisi számában olvashatjátok!

Ernelláék Farkaséknál hajdu szabolcs Sárosdi Lilla

Még több
Arcok