Kaméleon

Két zászlót tart büszkén a kezében, mindeközben világpolgár, aki hisz a multikulturális házasságok erejében, amelyben maga is él. Ghánai–magyar identitás, avagy a rakott krumpli találkozása a fekete mágiával. Senával beszélgettünk.

Kaméleon
2017.07.24. 09:55

Elle: Szüleid a ghánai társadalom megbecsült tagjai: apukád, Benjamin Dagadu az ország egykori olajipari miniszterhelyettese, édesanyád, Tordai Kati az egyik leghíresebb gyöngyművésze. Te énekesnőként a magyar zenei underground csúcsán állsz. Vagyis ki vitte a legtöbbre a családban?
És akkor még a nővéremet nem említetted, aki 36 évesen az egyetlen női és legfiatalabb tagja a ghánai tőzsde igazgatóságának! Az apukám mindig nagyon keményen dolgozott, és minket is nyüstölt, hogy tanuljunk rendesen. Az nem fordulhatott elő, hogy év végén nem voltunk az osztály legjobb tanulói között, különben a nyári holiday helyett magán­tanárokkal tábláztak be minket.
Elle: A tizenöt éves borsodi lány és a ghánai egyetemista fiú a ’70-es években, Miskolcon esett egymással szerelembe, amikor az afrikai–magyar vegyes házasságok nem számítottak éppen mindennaposnak. A két család hogy állt a frigyhez?
A magyar nagyszüleimnek inkább az volt a fájdalmuk, hogy messzire kerül tőlük a lányuk, a „fekete embert” elég hamar megkedvelték. Apám ugyanis nagyon karizmatikus, vicces, okos, jóképű férfi, könnyen levette őket a lábukról. Azután a nagymamám többször is járt Ghánában, és imádta. A ghánai nagyszülők a borsodi Göncnél is kisebb faluból származtak, a hegyek lábánál, közel a togói határhoz. Apukám anyukája is nagyon támogató volt, ő mutatta be anyámnak az ottani kultúrát, és vezette be a helyi közösségekbe. A nagymamámtól kapta az első gyöngyeit is, aztán együtt járták a piacokat, míg végül anyukám önállósulni tudott a gyöngyüzletben. A nagyapám egykor a falu üzenetküldője volt, és egy bizonyos, ütőshangszerszerű gongot ütve vitte az üzeneteket a települések között. Ez azért is érdekes, mert a magyar nagymamám meg a gönci falurádió hangosbemondója volt egy ideig.
Elle: Accrában mi jelentette neked a magyar kultúrát?
Akkoriban már élt kint néhány magyar család, akikkel összejártunk, és együtt ettük a gulyáslevest, a fasírtot,
a kalácsot. De már kiskoromtól rendszeresen utaztunk Magyarországra a nagyszüleimhez, ezért sokáig ők jelentették nekem igazán ezt az országot – meg a nagymamám rakott krumplija és egrespépje. Gyakran hallgattuk otthon anyám bakelitlemezeit is, Halász Juditot, LGT-t, Koncz Zsuzsát. Az iskolában angolul tanultunk, de a nagymamánk küldte nekünk a magyar tankönyveket, és suli után az anyukánkkal átvettük pluszban a magyar tananyagot is. Egyébként is elég változatos volt a gyerekkorom: jártam balettre, dzsúdóra, capoeirára és hagyományos dobórákra is.
Elle: Ekkoriban álmodoztál már valamilyen hivatásról?
Egy ideig állatorvos akartam lenni, aztán menyasszony. Utóbbit elég komolyan vettük, a nővérem szúnyoghálóból készített nekem ruhákat. Majd sokáig nem volt konkrét elképzelésem, a zenélés mindenesetre fel sem merült. Pedig szerettem a színpad környékén mozgolódni, nagyon élveztem például, amikor a bungallókból összesereglő gyerekekkel színdarabokat adtunk  elő. És imádtam anyukám izgalmas és színes baráti társaságát, tele ghánai művészekkel, festőkkel, divattervezőkkel.

(…)

Szöveg: Patakfalvi Dóra

Az interjút teljes terjedelmében az ELLE magazin 2017. augusztusi számában olvashatjátok!

kultúra sena

Még több
Arcok