Dávid-szobor, szmokingban?

Dávid-szobor, szmokingban?
2017.05.05. 14:35

ELLE: Két apropója biztosan van a találkozásunknak: a magazin test tematikája és az ön közelgő, kerek születésnapja. Leírhatjuk?
Freanák Pál: Írhatja: május 4., 60. Engem ez abszolút nem zavar, szerintem gyönyörű kor. És borzasztó, hogy a társadalom azt gondolja, hogy negyven után nincs élet. Amikor negyvenévesen a Tricks & Tracks című darabomban a fehérre festett, meztelen testemmel voltam jelen a színpadon, többen azt kérdezték, hogy nem szégyellem-e magam, hogy ilyen öregen mutogatom magam. Pedig én láttam táncolni a japán butoh tánc mesterét, Kazuo Ohnót is, aki akkor már nyolcvan felett járt, mégis egészen csodálatos volt. Elszomorító, hogy a mai társadalom leír mindenkit, akit nem tart elég fiatalnak. Egy középkorú nő három gyerek után talán már nem úgy néz ki, mint egy húszéves, de valószínűleg jóval erősebb potenciállal rendelkezik nála. Én miattuk is álltam ki meztelenül a kamera elé: tessék, ez vagyok én hatvanévesen – és?
ELLE: Láthatólag nem is volt zavarban.
FP: Mert sosem a testet, hanem a test által mutatok meg valamit. Az előadásokban is mint egy végtelen eszköztárral bánunk vele és fogalmazunk meg általa lelki vagy gondolati tartalmakat. A fotókon is egy organikus formarendszerben létezem, mégpedig azzal az egyszerűséggel, ahogy az életben is – nem kamuzok.
ELLE: Akik a meztelenség miatt skandalumot kiáltanak, prűdek vagy hipokriták?
FP: Mindkettő. Akikből elutasítást vált ki mások meztelensége, jó eséllyel nem foglalkoznak eleget saját magukkal, nem lakják be a testüket. És értsük meg, hogy vannak bizonyos tartalmak és formarendszerek, amik csakis úgy ábrázolhatók, ahogy azokat az Isten megteremtette. Michelangelo sem tudta Dávid szobrát szmokingba öltöztetve megalkotni. Látni egy testet a színpadon, ahogy a maga legtermészetesebb módján formálódik meg – ennél nincs fantasztikusabb.
ELLE: A napi rutinjában hogyan foglalkozik a testével?
FP: Amikor reggel kiesem az ágyból, másfél órát csak magammal foglalkozom, és lelkileg is felépítem magam, hogy képes legyek konfrontálódni a napi problémákkal. A feleségem erre azt mondja, ez luxus. Hát, teremtsd meg rá az időt magadnak! Pedig amióta megbeszéltük, hogy foglalkozzon ő is többet magával, érdekes módon neki is jobb a közérzete. Sosem szabad elhagynunk magunkat.
ELLE: Ha generációs szempontból vizsgáljuk a testtudatot, talán azt feltételezhetjük, hogy az idősebbeknek összességében több a primer tapasztalatuk, a fiatalabbaknak meg a másodlagos, vagyis felvilágosultabbak. Ön ezt a gyakorlatban hogy érzékeli?
FP: Én fiatal táncosokkal dolgozom, de ennyi emberrel, akinek problémája van a testével, korábban nem találkoztam. Tizenöt évig tanulnak táncolni, és mindent tudnak a formákról, csak éppen a saját lábukat nem találják meg. Le kell rombolni a kliséket, hogy aztán a nulláról építsék fel magukat. Szinte agresszív módon ragaszkodom a kreativitásukhoz. Amikor a balettrúd mellett eltöltött évek után a lábuknál fogva, fejjel lefelé föllógatjuk őket, akkor egészen új információkhoz jutnak a testükről.
ELLE: Gyakran a szemére vetik, hogy keményen bánik a táncosaival.
FP: Ha rendesen elvégzik a dolgukat, azért valóban nem jár dicséret, de ha van egy szép pillanatuk, odamegyek és átölelem őket. Azt viszont rosszul tűröm, ha az egót a csapatszellem fölé helyezik.

(…)

A teljes cikket az ELLE magazin 2017. májusi számában olvashatjátok.

Frenák Pál interjú kortárs tánc

Még több
Arcok