Gryllus Dorka: Frida Cool

Hány prosti fér egy pályafutásba, hol tart éppen Angelina Jolie-hoz képest, és mikor nézik hülyének a német kollégák? Friss színpadi szerepe, a Frida Kahlo apropóján beszélgettünk Gryllus Dorkával.

Gryllus Dorka: Frida Cool
2017.02.09. 12:35

ELLE: Jól áll neked a Frida-szerep, gondolom, örömmel vállaltad.
Hat éve nem nem vettem részt ilyen hosszú próbafolyamatban, inkább otthon voltam a kisfiammal, Duda Éva rendezői koncepciójában viszont annyira jó energiákat éreztem, hogy vállaltam, még ezen
a filmes munkákkal és ingázásokkal nehezített terepen is. Az előadásunk Frida életét meséli el, az anyasághoz, szerelemhez, művészethez és sikerhez való viszonyáról beszélünk majd, és arról a sok szenvedésről, ami nélkül nem létezne a festészete sem. Mert ami most számunkra kúl, és amiért rajongunk, azt ő kínok között szülte, a fájdalmak egy életen keresztül elkísérték. Frida Kahlo ugyanis ma nagyjából akkora világsztár, mint Michael Jackson, csak éppen ő a halála után hatvan évvel vált azzá. De ez az ő sok szenvedésén már mit sem változtat.
ELLE: Elmélyültél az életében?
Persze, hihetetlenül érdekes az élettörténete, de töményen olvasva tényleg megrendítő. Borzasztó, hogy min ment keresztül: gyerekbénulással született, aztán tizennyolc éves korában egy villamosbalesetben átszúrta a kapaszkodó csöve a testét, majd napokig feküdt egy biliárdasztalon, mert az orvosok nem tudták eldönteni, hogy ha kihúzzák belőle, elvérzik-e. Onnantól vasfűzőben feküdt hónapokig, gyakorlatilag mozdulatlanul. Az élete legfőbb tragédiája mégis az volt, hogy nem válhatott anyává. Mindennek ellenére, vagy éppen ezért, nagyon életigenlő ember volt, aki az imádott férje mellett falta a szeretőket is. És mindez a hihetetlenül izgalmas kultúrájú Mexikóban játszódik, a maga ősi hagyományaival, halálkultuszával.
ELLE: Itt egy spanyol-indián, ott egy romaszerep. Utóbbiból több is akad a filmes pályádon. Nem túl sematikus ez az alkotói gondolkodás?
Nagyon hálás vagyok ezekért a szerepekért színészként, de tény, hogy a filmiparban gyakran bőrszín és alkat alapján ítélnek és határoznak meg embereket. Minden szereplő­válogatás úgy kezdődik, hogy a rendező külsőleg leírja
a szereplőket, hogy hogy képzeli el: ki szőke, ki barna, ki vékony, ki kövér? Én sötétebb bőrű vagyok, tehát sok roma­szerepet kapok. Tiszta sor. Egy színes bőrű barátnőm mesélte, hogy amíg nem került be a filmszakmába, észre sem vette, hogy színes bőrű, de azután elkezdődött ezzel a folyamatos konfrontációja. És jó eséllyel egy szép és kevésbé tehetséges színésznő is hamarabb lesz filmsztár, mint egy csúnyább és tehetségesebb.
ELLE: Te próbáltál ez ellen pedálozni?
Érdekes, nekem pont Németországban került a helyére mindez. Magyarországon hiába éreztem magam ugyanolyannak, mint a többiek, a sötét tónusaim miatt sokszor máshogy tekintettek rám. Kint meg legalább tényleg más vagyok, és emiatt el is múlt az „egzotikus csaj skatulya”-érzetem, megtanultam örülni és büszkén vállalni a másságomat.
ELLE: De volt mellette egy másik karakterbélyeged is, amiről eszembe jut egy anekdota az egykori pályakezdő színésznőről, aki eleinte folyton könnyűvérűszerepeket kapott, majd a szintén színész édesapja egyszer azt mondta neki: jó, jó, lányom, de most már mindig csak kurvákat fogsz játszani? Egy időben neked is sorban jöttek
a prostik és sztriptíztáncosok. A te papád mit szólt ehhez?
Az én apukám inkább azt kérdezte: már megint meg fogsz halni? Volt egy idő, amikor minden filmemben csúnyán végeztem, a családtagjaim meg nem szerették nézni, ahogyan kerékbe törtek, elütött egy autó vagy rám esett a szikla.
ELLE: Legutóbbi, Félvilág című filmedben viszont nem a hírhedt kurtizánt, hanem annak bigott komornáját alakítottad, és nagyot hasítottatok vele: több nemzetközi díjat is bezsebeltetek, legutóbb éppen Barcelonában díjaztak benneteket Kovács Patríciával. A német casting directorokat érdekli, hogy a magyar színésznő Berlinen túl mit csinál?
Ezt a filmet sajnos nem mutatták be Németországban, így azon túl, hogy a Félvilág is rákerült a showreelemre, a németekhez jellemzően tényleg nem jut el egy ilyen film híre – bár a kinti munkáim is csak ritkán jutnak el Magyarországra. De ahogy a globalizációban minden, úgy a filmgyárak is egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Tizenöt éve elmondhatatlanul zártabb volt a rendszer. Amikor először próbálkoztam Berlinben, tartózkodási és munkavállalási engedélyre volt szükség, ma pedig már szabad az országok közti átjárás, és a filmiparban is több a koprodukció. Ezáltal pedig az európai öntudat is jóval erősebb, még ha itthon bizonyos emberek ellene dolgoznak is ennek.

(…)

Patakfalvi Dóra

A cikket teljes terjedelmében az ELLE magazin márciusi számában találjátok!

Még több
Arcok