Rujder Vivien – La Vie En Rose

Még le sem diplomázott, már most több színházban és tévésorozatban szerepel. A bájos baba és az öntudatos nő határmezsgyéjén egyensúlyozva tudja, hogy eddigi rózsaszínű világa egyre több árnyalatot kap majd.

Rujder Vivien – La Vie En Rose
2016.11.12. 14:03

ELLE: Másodéves színművészetis egyetemista voltál, amikor kezdett felfigyelni rád a szakma és a sajtó, most, ötödévesként a Katona József Színházban töltöd a szakmai gyakorlatodat. Önbizalommal vagy szorongással tölt el mindez?
Az első megjelent interjú miatt inkább szorongással. Az után zokogva hívtam fel apukámat, mert egyrészt szembesültem vele, mennyire más értelmük van leírva a szavaimnak, másrészt nem értettem, hogy a kommentelők miért nem abba kötnek bele, hogy hülyeségeket beszélek, és miért abba, ahogy kinézek. Az írás azt állította, hogy én vagyok a magyar Scarlett Johansson, mire a kommentelők háborogtak, hogy nem is hasonlítunk. Ma már azért én is jobban kezelnék egy hasonló helyzetet.
ELLE: És a Katona?
Az inkább bizonyítási lehetőség; azzal semmiképp nem nyomasztom magam, hogy vajon jövőre leszerződtetnek-e. Most csak az fontos, hogy elégedettek legyenek az aktuális munkáimmal, és hogy szeressenek úgy is, hogy merek önmagam lenni.
ELLE: Hogy kerültél a színművészet közelébe?
Sokáig fel sem merült ez az irány, oviban még a Mikulásnak sem mertem elmondani a versemet. Később szavalóversenyekre meg színjátszó körbe jártam, de valójában táncolni szerettem igazán. Tizenhat évesen felvételiztem a Balett­intézetbe, majd akkora sokként ért, hogy nem vettek fel, hogy azóta allergiával küzdök. Aztán megpróbáltam a Színművészetit is, de már feleakkora elszántsággal – és valószínűleg éppen emiatt tudtam annyira felszabadult lenni, hogy valamit meglássanak bennem.
ELLE: Volt alternatív terved?
Ha elsőre nem vesznek fel, szinte biztosan nem megyek neki még egyszer. Akkor lovasterapeuta lettem volna. Vagy lehet, hogy Ausztriában dolgoznék azóta. De már másfél éve jobbnál jobb színészi lehetőségek gördülnek elém, amiért nagyon hálás vagyok. De ha úgy alakul, hogy nem szerződtetnek le, akkor igyekszem majd bátran nyitni új emberek felé. Szerintem ma már nem ciki felemelni a telefont, és jelezni egy színházigazgatónak vagy egy színházi alkotónak, hogy szükségem van rá, dolgozni szeretnék. Aztán ha kölcsönös lesz az igény, tessék szólni, én itt leszek.
ELLE: Csak le kell gyűrni hozzá a gátlásokat?
Még csak azt sem. Ha elutasítanának, egyszerűen megpróbálnám nem kellemetlenül megélni a helyzetet. Érdekes, mert egyébként nagyon izgulós vagyok. Nemrég mutattuk be a Katonában Molière A nők iskolája című darabját, és a próbák első két hetében azt sem tudtam, hol vagyok. Iszonyúan zavarban voltam már attól is, hogy az osztályfőnököm a partnerem az előadásban. Gábor (Máté Gábor – a szerk.) apám helyett apám. Emlékszem, amikor először kellett vetkőznöm az egyetemen: az volt a feladat, hogy mint parasztlány félmeztelenül fussak át a színen, én pedig ehelyett magam elé tartva a kezem rohantam sikítva, még véletlen se mutatva magamból semmit. Akkor Gábor azt mondta: ha már legyűrted a kezdeti szemérmességedet, és még azután is tiltakozol a meztelenség ellen, annak oka van, akkor valószínűleg nem jön a szerepből. Ha viszont megvan a helye, szinte magadtól fogod levenni a felsődet. És akkor levettem.
ELLE: Ezek szerint ilyesmire már felkészítenek a mesterek, de éppen Fullajtár Andrea említette nekünk, hogy a pálya hosszú távú buktatóiról nem beszélnek a színésznövendékeknek. Téged 23 évesen foglalkoztat ez egyáltalán?
Nem, pedig én is látok pár elrettentő példát a színházakban. De bárkit felkészíteni ilyesmire szerintem nem is lehet, mindenkinek a saját útját kell végigküzdenie. És ez nem csak a mi szakmánkra jellemző, mindenütt vannak nehézségek: van egy ismerősöm, aki egy elég neves egyetemet végzett, turisztika szakon tanult. Mégis, az első szakmai gyakorlatán hotelszobákat takaríttattak vele.
ELLE: Azt sem gondoltad végig, hogy mi lesz, ha majd kiszemel magának a média és a show-biznisz, és tévésorozat-szerepekkel és főzőműsorokkal kínálnak meg?
Egyelőre távol áll tőlem, hogy celebműsorokat vállaljak, főzősműsorba pedig már csak amiatt sem mennék, mert nem tudok főzni. Viszont éppen most forgatok egy új sorozatot Nagypál Orsi rendezésében, ami szerintem vicces és igényes munka lesz. Nagyon örülök ennek a lehetőségnek, ahogy most nektek is: amikor felhívtatok, először a plafonig ugrálva tapsikoltam, aztán elgondolkodtam, hogy mit keresnék én Magyarország vezető divatlapjában, amikor négy éve még az érettségire készültem a mosonmagyaróvári szobámban. Miről fogunk beszélgetni? Fogok tudni olyanokat mondani, amitől azt gondolják, hogy ez a lány annyira azért nem hülye?
ELLE: Nemsokára kiderül, mindenesetre a sokadik, vidékről származó fiatal színésznő vagy, akivel beszélgetünk. Tapasztalsz bármiben hátrányt a budapestiekkel szemben?
Szerintem ez ma már nem szempont. Nálam legfeljebb annyiban ütközött ez ki, hogy eleinte rettegtem a fővárosban: féltem az autóktól, és fogalmam sem volt, honnan indul az 5-ös busz. Az első évben két hónapon keresztül minden hétvégén hazajártam a családomhoz, míg a többiek a kollégiumban készültek a színészmesterség-órára. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez nem egy átlagos egyetem, ahonnan minden hétvégén kedvedre hazaruccanhatsz.
ELLE: Feltűnt, hogy a tizennégy fős osztályotokban mindössze három lány van. Te tudod az okát?
Nekünk az iskolában azt mondták, hogy egy színésznőnek sokkal nehezebb elhelyezkednie ezen a pályán – és ezt tartották szem előtt, amikor kiválasztottak minket. Ezt persze azóta már tudom, akkor egyszerűen csak büszkék voltunk magunkra a lányokkal. A tizenegy fiú volt a Focicsapat, mi meg a Pindúr pandúrok: a fekete, a szőke és a vörös. Osváth Judit a pufogós, Waskovics Andi a csupa szív, én a problémamegoldó.
ELLE: A színház iránti szenvedélyről és rajongásról szól a Mindent Éváról című előadás, ami az egyik első színpadi bemutatkozásod volt. Te rajongsz színészért?
Rezes Juditért. Imádom a természetességét és a humorát, és még sosem láttam őt hazudni a színpadon. Csodálatos színésznő és anya. Hallottam olyat is, hogy egy színésznőnek örökös lelkiismeret-furdalása van, amiért nem tud elég időt együtt tölteni a gyermekével. Judit nyugodtan simogatja a kisfiát az öltözőben, miközben negyed óra múlva már a színpadon kell zokognia. Én is ilyen színésznő-anya szeretnék lenni.
ELLE: A nők iskolája egy ifjú lány öntudatra ébredésének története. Volt tanulsága a szerepednek a saját életedben?
A nővé érésem szempontjából – ha egyáltalán 23 évesen annak lehet nevezni – amiatt volt fontos ez a darab, hogy elgondolkodtam, hogyan léteztem eddig a párkapcsolataimban. Rájöttem, hogy mindig ugyanúgy viselkedtem: egyszerre vettem magamra a legjobb barát, nővér, anya, feleség és szerető szerepét. Atán rádöbbentem, hogy akármennyire is jön a lényemből, nem tisztem ennyi szerep. Még nem az.

Patakfalvi Dóra

kultúra Rujder Vivien színészet színésznő színművészeti

Még több
Arcok