Meghalt Carrie, éljen Carrie!

Candance Bushnell új regénye megdöbbentő hasonlóságot mutat az életével. De nem kell ezt teljesen szó szerint érteni, árulta el az írónő az amerikai Elle újságírójának, Andrew Goldmannak. A dolgok mindig összetettebbek, mint első látásra gondolnánk.

Meghalt Carrie, éljen Carrie!
2015.06.26. 17:34

Candace Bushnell egyszer s mindenkorra meg akarja gyilkolni Carrie Bradshaw-t, mondjuk úgy, hogy odasettenkedik mögé, és leszúrja a Manolo cipője tűsarkával. Miközben ott állunk a konyhájában, a Connecticut állambeli Litchfield megyében, és mindketten kissé berúgtunk (a hónom alatt egy palack Dom Pérignon pezsgővel érkeztem meg hozzá), ezer dollárba fogadok vele, hogy a legtöbb újságíró ezt fogja mondani a Killing Monica (Megölni Monicát) című új regényéről. „Nem, csak a 33 százalékuk fogja ezt mondani!” – jelenti ki fennhangon Bushnell. (Ez az első dolog, ami feltűnik rajta: mintha „belső hang” nélkül született volna.) Mélységesen téved, és ezt meg is mondom neki. Akkor találkoztam vele utoljára, amikor 2008-ban írtam róla az Elle-ben, és azonnal rokonszenvesnek találtam. Mindketten szerettünk inni, káromkodni, pletykálni és kiabálni.

Természetesen Bushnell egyfajta divatteremtő, szexigenlő Frankensteint teremtett meg, amikor 1996-ban megjelentette a Szex és New Yorkot, azoknak a New York Observerbe írott cikkeinek a gyűjteményét, amelyek a saját és hozzá hasonlóan harmincas, szingli barátnőinek a New York-i kalandjait és pasisztorijait örökítette meg. Mivel nem akarta megbotránkoztatni a szüleit, Candance helyett Carrie kalandjait mesélte el, a barátját, a kiadóigazgató Ron Galottit pedig Mr. Big néven tette halhatatlanná. A sorozatra hamar lecsapott a producer Darren Star, elvitte az HBO-hoz, és az író Michael Patrick Kinggel közösen létrehozott egy olyan szereplőkkel benépesített világot, amely önálló életre kelt. Bár maga Bushnell éveken keresztül minimális fizetésből élt szabadúszó újságíróként, televíziós alteregója a posztfeminista forradalom úttörőjévé vált: Carrie hatására fiatal nők egész generációja vándorolt New Yorkba, azt remélve, hogy nevetségesen nagy lakásban fognak élni a West Village-ben, méregdrága cipőket fognak hordani, és Mihael Barisnyikovra emlékezetető idősebb férfiakkal járnak majd. Ahogyan Bushnell fogalmaz az új könyvében, Carrie miatt úgy nézett ki, mintha ez a feladat egyszerű lenne, pedig egyáltalán nem volt az.

A hat éven át futó tévésorozat és az azt követő két mozifilm ikonná tette Sarah Jassica Parker Carrie-jét. Jó hollywoodi szokásként a franchise pénzben úszó figurákká változtatta a főszereplőket, kivéve Bushnellt, akinek a közvélekedéssel ellentében nem sikerült iszonyatos módon meggazdagodnia. Szép jövedelemre tett szert mint regényíró, megírt összesen nyolc könyvet, köztük a Lipstick Jungle-t (Rúzs és New York), amelynek Brooke Shields főszereplésével készült tévéfilm-változata két évadon át futott az NBC-n, és a Carrie Szex és New York előtti, középiskolás éveiről szóló The Carrie Diaries-t (Carrie naplója), amely tévésorozatként szintén két évadot élt meg a CW csatornán.

Amikor legutoljára találkoztunk, úgy tűnt, Bushnell kényelmesen belehelyezkedett „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” típusú Hamupipőke-életébe. Negyvenhárom évesen, 2002-ben feleségül ment a New York City Ballet jóképű vezető táncosához, Charles Askegardhoz. Aztán 2011-ben beadta a válókeresetet, két évvel később pedig elkzdett dolgozni a legújabb regényén. A könyvben az író PJ Wallis, egy ikonikus, Carrie Bradshaw-szerű figura megteremtője éppen válik, és közben úgy dönt, elege van abból, hogy a Monicát a tévében alakító színésznő, SondraBeth Schnowzer arnyékában éljen. Így aztán megragadja az alkalmat, hogy az elképzelhető legördögibb módon eltegye láb alól.

ELLE: Mindenki, aki elolvassa a Killing Monicát, azt fogja mondani: Nahát, ki hitte volna, hogy Candance-nak ilyen sötét, ellentmondásos véleménye van Carrie Bradshaw-ról?

Candance Bushnell: Én nem így érzem. Az egész úgy indult, hogy egy teljesen más könyvet kezdtem el írni, de totális káoszba fulladt, és emiatt egy másik könyvet kellett írnom. Ott ültem az íróasztalomnál, Philip Roth Zuckerman regényeivel, és elgondolkoztam: mennyiben más az én életem? Az egyik dolog, amit megtettem, hogy létrehoztam ezt az ikonikus karaktert, Carrie Bradshaw-t. Vicces párhuzamot láttam azzal, hogy itt ez az író, aki megteremtette Monica alakját, és aztán elkezdtem felfedezni ennek az eltúlzott következményeit. Számomra tehát ez a Carrie Bradshaw csak ugródeszka, egy olyan pont, ahonnan elrugaszkodhatom.

ELLE: Ezek szerint provokatív volt? Tudta, hogy ha személyesen nincs is kedve megölni Carrie Bradshaw-t, a közönség mégis ezt fogja hinni, és ebből nagy sajtófelhajtás lesz, a könyv pedig óriási sikert arat?

C. B.: Nem, dehogyis! Én nem így működöm. Ez csak egy hasonlat volt. Hogy úgy érzem-e, mintha Carrie Bradshaw árnyékában élnék? Egyáltalán nem, direkt túloztam el. A Carrie Bradshaw-hoz fűződő kapcsolatom története unalmas. Egyáltalában nincs is ilyen történet.

ELLE: Azért minimum provokatív volt.

C. B.: Hogy íróként provokálni akarok-e? Hát persze. De nagyon elszomorodnék, ha az emberek azt gondolnák, Candance Bushnell meg akarja ölni Carrie Bradshaw-t. Miért is tenném? Nagyon szeretem Carrie-t.

ELLE: Mert van rá indoka.

C. B.: Miféle indokom? Drágám, ez csak a maga elmélete.

Bushnellnek igen időigényes hobbijai vannak. Amikor nem szorongatják a határidők, popdalokat szerez a GarageBand-en, és arról álmodozik, hogy egy nap a szerzeményei felkerülnek a slágerlistákra. „Így lesz? Hát nem” – mondja. „De jó mulatság ezen gondolkozni, és mégis megcsinálni? Hát persze!” Aztán ott van a csirke-barbecue-ről készített videója. Tavaly nyáron megkérte a gyakornokát, Jennifert, hogy segítsen leforgatni neki egy videót arról, hogyan grillezzünk csirkét. Ahhoz képest, hogy a videó a Facebook-oldalára készült, elég sok komplikáció adódott a forgatás során. „Nem volt könnyű” – mondja. „Akadtak pillanatok, amikor úgy éreztem, szívből gyűlölöm Jennifert, és ő is szívből gyülöl engem.” Bushnell szereti az ilyen dolgokat, amelyekkel bizonyára nem foglalkozhatna, ha még férjnél lenne. Amikor körbejárunk a házban, csodálkozva látom, hogy a bejárati ajtónál ott lóg egy bekeretezett fotó, amely a nantucketi tengerparton, a menyasszonyi ruhájában ábrázolja őt: ragyog a boldogságtól, miközben a (ma már csak ex-) férje a magasba emeli, mint egy balerinát.

ELLE: Azonnal beleszeretett, amikor először megpillantotta a színpadon?

C. B.: Nem, korábban nem láttam őt színpadon. Már milliószor elmeséltem ezt a történetet: azért mentem el egyedül a balettelőadásra, mert egyedül akartam elmenni. Kikölcsönöztem egy Roberto Cavalli ruhát, és vettem egy jegyet. Jó drága volt. Megérkeztem, és megláttam egy régi ismerősömet, aki azt kérdezte: szingli vagy? Mondtam, igen. Akkor hadd mutassam be neked a tökéletes férfit, folytatta, táncos, és imádni fogod! Egész este azon dolgozott, hogy összehozzon minket, végül sikerült is. Ott állt Charles, én pedig azt mondtam magaban, ez annak a férfinak az arca, akihez feleségül fogok menni. És így is történt. Igazi Hamupipőke-történet volt.

ELLE: Miközben erre az interjúra készültem, rátaláltam az utolsó e-mailre, amit küldött nekem. Nagyon kedves üzenet volt, arra kérte az embereket, menjenek és nézzék meg Charlest a New York City Ballet előadásain. Újra elolvastam, és elszomorodtam.

C. B.: Igen, az ilyesmi mindig szomorú, mintha gyászolnánk. De nem hiszem, hogy az lett volna az életcélom, hogy férjhez menjek. Sok embernek ez az életcélja, és ez csodálatos, hiszen nagyon rá akarnak találni a szerelemre. Én pedig nagyon meg akarom találni a saját hangomat.

Az interjú folytatása az ELLE augusztusi számában olvasható!

Még több
Arcok