Erdélyi nemes helyett színész úrfi: Adorjáni Bálint

A sármos színészt könnyen nevezhetnénk egy újjászületett Jávor Pálnak is: csak megpödri egyszer a bajszát, és máris olvadoznak érte a női szívek! Adorjáni Bálint már gyermekkora óta játékos jelenség, a színpadon viszont bátran ölt magára bármilyen karaktert, legyen az álcázott apacs vagy madách-i hős…

2012.02.01. 11:30

A sármos színészt könnyen nevezhetnénk egy újjászületett Jávor Pálnak is: csak megpödri egyszer a bajszát, és máris olvadoznak érte a női szívek! Adorjáni Bálint már gyermekkora óta játékos jelenség, a színpadon viszont bátran ölt magára bármilyen karaktert, legyen az álcázott apacs vagy madách-i hős…

„Apám szobrász, édesanyám építészmérnök, a családunk Erdélyből költözött Magyarországra, mikor én kilenc éves voltam. Egész gyerekkorom bohóckodással telt el, mégsem a színészet volt az első választásom. Először a közgázon végeztem, aztán másoddiplomás képzésben szereztem jogi szakoklevelet is. Nem mondom, hogy nem hittem az egyetemben, de egyszerűen belépett az életembe a színház: elkezdtem játszani az egyetemi színpadon. Olyasmit kerestem, ami egész embert kíván, és a színészetben megtaláltam ezt. Döntenem kellett. Még a közgázra jártam, amikor elkezdtem felvételizni a Színművészetire. Arra gondoltam, hogyha a szüleim fel tudtak adni mindent, és aztán újra tudták kezdeni az életüket, azért, hogy én tanulhassak, akkor nekem az a dolgom, hogy diplomát szerezzek. Másfelől meg igen, pontot kell tenni minden munka végére, nem szeretek megfutamodni. Apámtól megtanultam a szoborkészítés minden technikai mozzanatát. Szeretek együtt dolgozni vele, mint a régi szép időkben, gyerekkoromban, a műteremben. De a kerti munka éppúgy felüdít. Amikor hazamegyek Szekszárdra, ahol van egy telkünk, akkor én is kimegyek a veteményesbe, kapálom a szőlőt, préselek, metszek. Ezekben a tevékenységekben is ott vagyok mind fizikailag, mind szellemileg. A gazdálkodás, azt hiszem, jól menne nekem.”

 

„Egy-egy szerep előhozhat belőlünk olyan ősi, bölcsebb tapasztalatokat, amiket nem élhettünk át. Lehet, hogy ez kicsit misztikusan hangzik, de nagyon rá tudok néha csodálkozni, mi jöhet elő belőlem. Nem csupán egy madách-i főszerepnél fontos a kérdés, hogy mit tudsz eljátszani személyesen belőle. A legkisebb szerepnél is fontos, hogy lehessen a figurával menni, hogy érezhető és érthető legyen a története. Mivel én játszom a szerepet, a figurámban óhatatlanul lecsapódnak azok a gondolatok, amiket én gondolok azokról a kérdésekről, amik működtetik a darabot. Ahhoz, hogy egy előadás működjön, az kell, hogy a színész estéről estére koncentrált, éber és pontos legyen. Épp ezért én nagyon szeretem, ha becsúszik valami hiba, botlás, tévedés. Ilyenkor a színpadon az idegek pattanásig feszülnek, és nagyon észnél kell lenni, hogy mehessen a darab tovább. Az Apacsokban együtt játszunk Viktorral, és a temetési jelenet után azt kellene mondanom, hogy „azt mondják neki, hogy kiengedik, ön meg felakasztja magát? Éreztem a közönség figyelmét, tapintható volt a temetés utáni gyász és zavarodottság, és akkor véletlen azt mondtam, hogy „azt mondják neki, hogy kiekesztyik, ő meg felakasz…” és megálltam, innen nehéz nyerni. De ilyenkor mindenki tartja magát, mert tartania kell, végiggondoltam, hogy éppen mi hagyta el a számat, és bár furcsának tűnt, hogy tyikre tya következik, de kimondtam. És mentünk tovább.” Ha még több mozzanat érdekel minket Bálint életéből, lapozzuk fel az Elle magazin január-februári számát!

Még több
Arcok