Gena Rowlands 90 éves – 5 film a csodás Indie Queennel

Születésnapi pályakép Cate Blanchett és szerkesztőnk kedvenc színésznőjéről.

2020.06.19. 09:47

Gena Rowlands egyik Oscar-jelölését az Egy hatás alatt álló nő című film főszerepéért kapta. Amikor a díjátadón végül Ellen Burstyn nevét mondta ki Jack Lemon, a közönség soraiban mintha egy „Oh, shit!”-et lehetett volna leolvasni a szájáról. És ez lenne a legkevesebb ahhoz képest, hogy ez volt nemcsak az 1974-es év, de a filmtörténet egyik legcsodálatosabb női alakítása is.

Pedig a generációjában bőven vannak ismertebb sztárok, a legtöbbjüknél neki mégis jóval erőteljesebb a hatása. Mert ha nincs Rowlands, nincs például Cate Blanchett sem, legalábbis ebben a színészi formájában biztosan nem. De talán nincs Greta Gerwig, a kisköltségvetésű függetlenfilmekkel induló színész-rendező sem, és valószínűleg Hajdu Szabolcs és Török-Illyés Orsolya alkotópárosától is más mozikat láttunk volna. Gena Rowlands férjével, John Cassavetesszel filmrendezők és színészek nemzedékeit inspirálták újfajta szemléletre és bátor önkifejezésre.

És igen, idősebb korában ő volt a Szerelmünk lapjai című romantikus kasszasiker demens nénije is, aki nem ismerte fel a saját férjét, hiába volt az fiatalon a Ryan Gosling. De ekkorra már, harminc évvel azelőtt lényegében megújította a színészetet.

 

Négy évvel született Marilyn Monroe és eggyel Grace Kelly után, és a kortársaihoz hasonlóan minden pontban megfelelt az ’50-es évekbeli hollywoodi aranykor színésznő-ideáljának: igéző tekintet, széles mosoly, szép lábak, dús, szőke haj. („The world is held together by the wind, that blows through Gena Rowland’s hair”, énekelte később egy rockegyüttes.) És pont ez volt az, ami nem akart lenni: az amerikai filmipar egydimenziós szőkesége. Ő inkább Bette Davis szabálytalan karaktereiért rajongott. „Akkoriban a nők édesek, kedvesek, illedelmesek voltak. Nem úgy, mint Bette, aki merész volt és független. Hihetetlenül inspirált.” Másrészt Rowlandset kezdetben inkább a színház érdekelte, amibe csak egy szemtelen és szemtelenül jóképű fickó kavart be kicsit a New York-i színiakadémián.

John Cassavetes-szel megismerkedésük után négy hónappal házasodtak össze, John figyelme pedig a színészettől hamar a film felé fordult. Csakhogy ő sem akarta beérni az álomgyári felszínes szórakoztatással, ezért a stúdiórendszert megkerülve kezdték készíteni saját filmjeiket: nagyjából minden, a színészi munkáikból megszerzett dollárjukat (majd aztán a barátaikét is) a büdzsébe forgatták, elzálogosítva nem egyszer az otthonukat is. Ahogy a forgatási helyszínt is gyakran a saját házuk adta, és innen már csak egy lépés volt, hogy a szerepeket is a legközelebbi családtagok, stábtagok és barátok kapják. Így lett Cassavetesből az amerikai függetlenfilm pionírja, még mielőtt a fogalom egyáltalán létezett volna, Gena Rowlandsből pedig az első Indie Queen.

Filmjeikbe persze jellemzően szintén erősen életrajziak, csak ők nem a történeteikkel, hanem a problémáikkal dolgoztak: mondjuk a szeretet változékonyságának és két ember különbözőségének érzelmi hatásaival. Cassavetes rendezőként szokatlanul nagy teret engedett a színészeinek, Rowlands is sokszor hetekre elvonult a forgatókönyvvel, és elképesztő aprólékosággal próbálta felépíteni magában a szerepet, és amikor kérdezett volna valamit karaktere motivációjáról a férjétől, az csak annyit válaszolt neki: „mostantól te többet tudsz erről a nőről, mint én”.

Pedig Cassavetes meglepően sokat tudott a nőkről. A társadalmi elvárásokkal, a férfiak érzelmi zártságával vagy az öregedéssel viaskodó, bonyolult nőalakjai miatt sokan feminista rendezőnek tartották, amit ő természetesen visszautasított – neki a humanista jelző jobban megfelelt. De ezeket a nőalakokat Rowlands töltötte meg élettel és mélységgel. Ő nem egyszerűen a „zseniális rendező” múzsája volt, nem az „üres váza”, hanem valódi partner az alkotásban. Két kivételes ember harmincöt éven át tartó szövetsége, közös művészi szenvedéllyel, három gyerekkel és legendásan turbulens veszekedésekkel. (– Gena, sosem akart elválni Johntól? – Hetente csak úgy egyszer-kétszer. És akkor is inkább megölni szerettem volna, semmint elválni tőle. De mindketten ugyanazt akartuk az élettől, ami nagyon jó alap a szeretethez.)

Nézed őket, és nem tudod eldönteni, melyikükbe vagy inkább szerelmes.

Legjobb színészi formában a 40-es és 50-es éveiben volt, és Gena Rowlands a bizonyíték arra, hogy a menopauzának semmi köze a színészethez, inkább ellenkezőleg. A középkorú Rowlands a legizgalmasabb nők egyike, aki valaha megfordult a vásznon. Kemény, gyengéd, érzéki és titokzatos. Gyakran nagyon is sebezhető, de sohasem áldozat. És mindig zavarba ejtően valóságos. Néhány szerepében olyan mélységeket járt be, amire tényleg csak a legbátrabb színészek képesek. Mondjuk éppen Cate Blanchett, akinek a színészetére saját bevallása szerint is Rowlands gyakorolta a legerősebb hatást. „A filmen egyszerűen eltűnik a membrán Gena és a néző között. Mintha a karakter egyenesen a saját fejemben létezne. Előtte soha nem tapasztaltam meg ezt az élményt – márpedig őt nézni maga az élmény.”

Golden Globe-ból és Emmy-díjból többet is kapott, az Akadémia vaskos tévedései közé tartozik viszont, hogy az Oscaron csak két jelölésig jutott. Aztán 85 éves korában megítélték neki az életmű Oscart, az amerikai ELLE pedig ekkor címlappal tisztelgett előtte.

Cassavetes betegsége, majd halála után a rendezők nem nagyon tudtak mit kezdeni a tehetségével. Forgatott még Woody Allennel, szerepelt A titkok kulcsa című horrorban, írt egy etűdöt a Párizs, szeretlek!-hez, és a Szerelmünk lapjai (amit egyébként a fia, Nick Cassavetes rendezett) is inkább csak a bevételei miatt értékelhető.

 

Öt kedvenc filmünket ajánljuk tőle, amelyeket – egy kivétellel – egykori férjével készített.

 

Minnie és Moskowitz

Minnie Moore, a harmincas szingli megpróbáltatásai a féltékeny, macsó szerető és a komikusan kínos randevúk között, egy olyan világban, ahol a lányokkal még mindig elhitetik, hogy a férfiak Humphrey Bogartok, holott nincs nő, aki életében találkozott volna akár egy Humphrey Bogarttal is. Hogy kik hitetik el? „Mintha a filmesek összeesküdtek volna ellenünk. Átvernek minket. Kicsi gyerekkorunk óta átvernek. Úgy alakítják, hogy mindent elhiggyünk nekik. Hogy higgyünk az ideálokban, meg az erős és jó fiúkban, meg a romantikában. És persze… a szerelemben.” Aztán ahogy egykor a valós életben a wisconsini szenátor jól nevelt lánya és a görög bevándorlók szertelen, New York-ban felnőtt fia egymásra talált a színiakadémián, úgy talál egymásra Minnie Moore és Seymour Moskowitz is. Totális ellentétek: a vonzó és szolid múzeumi kurátor és a harcsabajszú, impulzív parkolóőr kapcsolata nem is indul könnyen. Humphrey Bogart felől nézve viszont a harcsabajszú végül nagyon is jó választásnak bizonyul.

 

Egy hatás alatt álló nő

Amit Gena Rowlandstől ebben a filmben látunk, az némileg túlmutat a színészet fogalmán. Mabel Longhetti építőmunkás férje és három gyereke mellett próbál tökéletes háziasszony lenni, csakhogy gyermeki és labilis lénye miatt ez a szokásosnál is nehezebben megy: ő valahogy nem érti a felnőttek viselkedési normáit. „Mabel csak furcsa. Nem őrült” – figyelmezteti a férj (Peter Falk) a melós haverjait, de felesége egy ponton tényleg pszichotikus állapotba kerül. Mabelt nézni lenyűgöző, de megterhelő élmény: először nem érted, aztán egyre kellemetlenebbül érzed magad, majd haragszol rá, később szabályosan aggódsz érte, a végén meg már nem akarsz mást, mint ezt a furcsán gesztikuláló nőt szorosan megölelni. Cassavetes olyasmit próbál nekünk itt elmondani, hogy a házasság és a család nem mindig Disneyland, de ettől ne ijedjünk meg, ne féljünk a konfliktusoktól, mert ha két ember szereti egymást, az igenis megéri a kínlódást. Szóval hogy Mabel Longhetti pontosan minek a hatása alatt állt, az őrület, a férjének való megfelelés kényszere vagy a ráerőszakolt társadalmi szerepek – azt mindenki döntse el maga. Mindenesetre amikor Rowlandset kérdezték erről egy alkalommal, ő azt válaszolta: a szeretet.

 

Premier

„Mi van abban, ha felpofoznak? Nincs abban semmi megalázó. Ez a tradíció: a színésznőket felpofozzák” – mondja a rendező. „Hány éves vagy, Myrtle?” – kérdezgeti folyton a drámaíró, akinek éppen az öregedésről szóló darabját próbálják. Myrtle Gordon, az ünnepelt színésznő viszont sem az öregedő, sem a megalázott nő szerepét nem szeretné eljátszani, pedig közeleg a bemutató. Röviden erről szól Cassavetes Premierje, és még annyi minden másról: tehetségről, magányról, női kiszolgáltatottságról, a színházi valóság és a valóság valóságának egymásba fonódásáról. Myrtle pedig küzd kíméletlenül magával és szó szerinti démonjaival, aztán a bemutató előtt mégis az alkohol marad a megoldás. Ha a filmes részegségnek lenne külön panteonja, Rowlands faltól falig botladozó, tompa gesztusú Myrtle-jének kiemelt helye lenne benne. Egy ilyen állapotban lévő színésznőt máshol legfeljebb a kijózanítóba küldenének, Cassavees filmjében viszont felküldik a színpadra.

 

Gloria

Cassavetes 1980-as mozija bizonyos körökben akkora kultfilm lett, hogy a Fendi nemrég pólókra nyomtatta a plakátját. A rendező a főszerepet eredetileg Barbra Streisand felkérésére írta, aki azonban nem találta azt elég „glamúrosnak”, Rowlands viszont ekkor már akár fizetett is volna a szerepért a férjének. Gloria Swenson, a maffia egykori szeretője ma már a macskájával kettesben éli a független, középkorú nők életét, míg a szintén maffiaügybe keveredő szomszéd család a lemészárlása előtti utolsó pillanatokban a gondjaira nem bízza hétéves fiukat, akit Gloriának ezután éppen egykori gengszter barátai ellen kellene megvédenie. Szóval jön ez az ötvenes badass, és egyik kezében egy Magnummal, a másikban egy hétévessel, egy tízcentis magas sarkú szandálban és talpig Ungaro-kosztümben rohan végig New Yorkon. Primér női energia, férfias pisztolyfogással – Marlene Dietrich irigykedve bólintana. Cassavetes persze azért érzelmileg kicsit itt is megdolgoztat minket. „Minden nő anya” – mondja a maffiafőnök Gloriának. És minden férfi apa, válaszolta később Luc Besson a Léon, a profiban.

 

Éjszaka a földön

Jim Jarmush a világ öt városának öt taxijában játszódó filmjében Gena Rowlands Winona Ryder viseltes autójába ül be a Los Angeles-i reptéren. Világok találkozása: a gazdag hollywoodi casting director és az olajos kezű tomboy alig vált pár mondatot, értékszemléletük különbözőségéből szinte egzisztencialista példázat lesz. Cigizni viszont mindketten nagyon szeretnek. Mert el ne felejtsük: senki nem dohányzik olyan elegánsan, mint Gena Rowlands. Egyik legszebb rágyújtását éppen itt, egy koszos taxi hátsóülésén, hatvanévesen követte el Winona Ryder öngyújtója előtt. Winona a forgatás után konkrétan úgy fogalmazott: „Ahogy Gena meggyújtja a cigarettáját, az a dohányzás melletti legjobb érv, amit életemben láttam.”

 

A színésznő azóta is abban a Hollywood Hills-i házban él (immár második férjével), amit még ’63-ban vásároltak Cassavetesszel. És ’63 óta változatlan a gondos manikűr, a jól választott rúzs és a szőke hajon pihenő napszemüveg is. Rowlands számára mindig is érzékeny issue volt a saját kora, egy időben még a születési évéről is füllentett a sajtónak. De talán ezek a küszködő karakterek neki is segítettek megérteni valami fontosat. Mert Gena Rowlandsnek végül az is sikerült, ami sok pályatársnőjének nem: szépen öregedni.

Boldog 90.-et, Gena!

Patakfalvi Dóra

film Gena Rowlands hollywood John Cassavetes színésznő

Még több
Aktuális